Reggelenként, míg görcsös erőfeszítéssel rakom egymás elé a lábaimat,  próbálom elhitetni magammal hogy megyek, szapora szívverésem ritmusát figyelve próbálom elhinni hogy élek, de súlyos erővel húz visszafelé az ágy, a föld, a sötétség.

Aztán fölteszem a fejhallgatót, s ahogy megszólal benne a világ legszebb hangja, színek költöznek az árnyékok helyébe, napfény bukkan elő a felhők mögül, gyenge szél borzolja a pampafű seprűcskéit odakinn, s a világ megtelik szépséggel – idebenn.

Most már érzem, hogy élek, erő dübörög bennem, bármire képes vagyok, repülni tudok ha kell – egy napig legalább….

2012.09.26. Fortune Brana

Vannak idők, amelyeket csak túl kell élni. Ahogy a főnixnek is el kell hamvadnia, hogy újjászülessen.

Vannak szavak, amelyeket ki kell mondani, különben a visszafojtott fájdalom áradatába belefullad a lélek.

Vannak dalok, amelyek után nem jöhet más, csak a csend a szív zakatoló dobogásába veszve.

Vannak álmok, amelyekből nem kellene fölébredni sohasem...

Vajon ki számlálja az éjszakákat és nappalokat, ahogy peregnek a sors homokóráján? Még egy... még egy... még egy... elég! Ennyi volt.

Vajon ki dönti el, mikor áll meg az óra? Az óra, amely sohasem siet, sohasem késik.

2012.06.04. Fortune Brana

Barátnőmnek:

Fotósnak születtél. Látod a csupasz faágban a bimbóvá feszülés gyönyörűségét, látod a madár mozdulatlan szemeiben a repülés vágyát, látod az éjszakai tó fekete vizében a csillagok ragyogását.

Fotós vagy.

De a muszáj nagy úr. Magad, s a körülötted lévők életben maradásának törvénye felülír minden mást.

Hát kínlódsz, küszködsz, húzod az igát mely egyre súlyosabbnak tűnik, csak rakod a lábaid egymás után, s igyekszel nem gondolni rá, mi van az út végén, van-e ott valami egyáltalán?

De közben látsz. Látod a csigaház kemény páncélja mögött megbúvó apró, érzékeny szarvakat, látod a falevelek közt táncot járó napsugarak kaleidoszkópját, látod a patak felszíne alatt elsuhanó ezüstös pikkelyeket.

Mert fotós vagy. Annak születtél.

2012.04.15. Fortune Brana

A magyar nyelv a gyengém. Sajnálom, hogy nem lettem magyar tanár, dehát a sors útjai néha akkora kanyarokat vesznek, hogy ha nem kapaszkodunk eléggé, könnyen az árokban kötünk ki. Úgy lehet, ez már az árok, s a sárga ragyogás a fejem körül nem glória, csak néhány  pitypang... :))

2011.11.29. Fortune Brana

Nincsenek véletlenek, csak a Sors-folyó irányított sodrása. Persze választhatunk, hogy rábízzuk magunkat, időnként egy-egy karcsapással segítve, vagy addig kapálózunk, míg végleg elmerülünk.

Így is, úgy is odaérünk a torkolathoz, csak nem mindegy, hogy a felszínen lebegve, vagy nehezékként sodródva a fenéken.

2011. november 10. Fortune Brana

A világ, mely a hódításra épül, melyben fontosabb mások rólunk alkotott véleménye, mint hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, az a világ nem nevel boldog embereket. Sikereseket talán, neurotikusokat bizonyosan, de boldog embereket nem.

 2011. 06. 24. Fortune Brana

Az ember csak rakosgatja egymásra a holnap színes kis tégláit, hogy felépítse belőlük álmai hatalmas várát. Aztán egyszer csak észreveszi, hogy elfogytak a téglák. Ott áll üres kézzel a fal tetején, és tudja, hogy az a vár már sohasem készül el.

A világ, melyből hiányzol, nagyon üres tud lenni.

2011. 06. 20. Fortune Brana

Semmi bajom az idővel, de ahogy a tréfa mondja a második szelet tortáról: "nem sajnálom, csak fogy...". Emlékszem, valaha olyan lassan vánszorgott, nem győztem noszogatni, mikor lesz már holnap, jövő hét, jövő év, mikor leszek 14, 18, felnőtt???

 2010. 04. 17. Fortune Brana

Altyval naponta látjuk egymást. A karikák egyre mélyülnek a szeme körül, a ráncok egyre sűrűsödnek a homlokán. Még a hangjában is régen hallott fáradtság kondul, hiányzik a mindig ott csengő vidámság, ahogy rámköszön.

- Merre tovább? - kérdezem, s igyekszem nem szembenézni vele.

Megrántja a vállát, amit akár válasznak is vehetnék, aztán mégis megszólal.

- Amíg feladat van, út is van hozzá. Egy percnyi csend után nagyon halkan hozzáteszi - ha nem lenne, már rég feladtam volna - de ez már inkább csak sóhajtás, nem is nekem, önmagának szól.

- Ha valaki segítene...?

Sértetten villan a szeme, nem is tudom, harag vagy fájdalom van benne.

- Nincs szükségem senkire!!!

Sokáig nézek utána a tükörben, míg halvány foltokká nem olvad, felejthető emlékfelhőkké...

Utasok védőszentje, vigyázz rá!

2010. január 20. Fortune Brana

"A sors nem fair játékos, én mért legyek az?" - mondta barátnőm, s én elgondolkodtam, lehet, hogy igaza van? Nem, nincs!

Miért várjuk mindig kívülről a megváltást, mikor az bennünk van, elrejtve, mélyen. Csak lusták vagyunk megkeresni, előásni, végiggondolni, megtenni.

Ha mindannyian fölvarrnánk néhány apró, vidám gombot az élet nagy, komor, fekete kabátjára, egykettőre megszínesednének a hétköznapok, virágba borulnának az ünnepek.

Persze valakinek el kell kezdenie, mert ha mind a másikra várunk.....

2009. 11. 24. Fortune Brana

Az elszalasztott lehetőségekkel az a baj, hogy az ember már sose tudja meg, miről maradt le. Meglehet, hogy a sors ad helyette másik esélyt, de vajon ugyanolyat-e? Ugyanolyan szépet, ugyanolyan jót, ugyanakkora erővel? Vagy pótlék lesz csupán, alamizsna a koldusnak, maradék a tál alján...

A jövőről alkotott álmok széthullott cserepei között kotorászunk. Itt-ott megcsillan valami, reménykedve nyúlunk utána, hátha kincs az, nem egy csorba tükörszilánk. De oly kevés a kincs, és oly sok a hullott üvegcserép.

Talán ha nem tört volna darabokra, talán ha még össze lehetne ragasztani, talán ha érdemes lenne... új sose lesz, valamit mégis megőriz a régi szépségből.

2009. 11. 22. Fortune Brana

Semmi sem lehet szörnyűbb a várakozásnál. A „mi lesz holnap?” gyötrő bizonytalansága tép, mardos egyre, kérdést kérdésre tesz fel, nem hagy nyugodni. Talán ha nem lenne ennyire fontos a döntés…? De nincsenek mellékes döntések. Sokszor egy tizedmásodperc is megváltoztathat mindent. Az egész életet. Egy keresztút két oldala… egyik az életbe visz, a másik a halálba. Ki mondja meg, merre? Ki mondja meg, miért? Ki mondja meg, a mai fájdalomból hogy lesz holnapra mosoly, a mai öröm hogy válik holnapra kínná? Minden lépésnél ott a bizonytalanság: "Jól teszem? Másképp kellett volna?"

Semmi sem szörnyűbb a várakozásnál. Csak az, amikor már nincs mire várni.

2009.07.04.  Fortune Brana

Tréfás kedvű március. Óriás hópelyhek hullnak az égből, belepik a tér alig sarjadó füvét, megdidergetik a lányok karcsú bokáját. Fagyos szél kavar belőlük párnavihart, kabátokat cibál, sálakat lebegtet, sapkát-kalapot gurít végig a járdán. Két kis szürke galamb méltatlankodó burukkolással, felborzolt tollal húzódik a lépcső tövébe.

Állok a rakpart korlátjánál állig kendőbe-kabátba bugyolálva, s gyönyörködöm a szélfújta, tajtékos habok játékában. Tavaszt látni jöttem pedig, rügyező ágakat, fénylő napsütés csillogását csukott ablaküvegeken, friss földillatot, parkokban ragyogó tulipánokat. Maroknyi havat vág arcomba a szél, nem adja fel, miért is tenné, ő az erősebb. Megpróbálja letépni fejemről a kendőt, s hogy nem sikerül, vijjogva nyargal végig az úton.

A folyó nem szól, csobogása se hallatszik, csak a piszkosszürke, mély, hideg hullámok örvénylenek, mossák a part súlyos, kopott köveit. Ők nem sietnek. Tavasz, nyár, ősz, tél, mindegy nekik, a folyó csak járja útját szüntelen körforgásban égi és földi erőkkel, gonddal, örömmel, fájdalommal mit se törődve. Az ember - sokezer éves útjának mindig változó kísérője - szeretheti vagy gyűlölheti, a folyó éppoly örök mint a hegyoldal sötét bazaltkövei.

Bolond március! Mit akarsz velünk, eltévedt tavasz-hirnök, télidéző hósipkád mért lengeted felénk konokul? Majd jön az április kackiásra fent fény-bajuszával, napcsókja nyomán szirmot bont kéken az ibolya, sárgán a kankalin, s cseresznyevirágok szirmait sodorja a víz sebesen, egyre sebesebben a tenger felé.

2009. 03. 18. Fortune Brana

Fényes reggeleken, mikor napsugár ébreszt, s szívedben béke honol, nem nehéz hinni a holnapban. Hisz oly közel van, szinte megfogható, nem is érted, hogy lehet, nem látja mindenki. De hinni a holnapban szomorú-keserű napokon, próbáld csak ki, testvérkém, milyen gyönyörű, szabad érzés.

Míg a hegyoldalban baktatsz fölfelé, csak egy ösvényt látsz magad előtt, mely hol keskenyebb, hol szélesebb, néha kényelmes, néha alig fér el rajta a lábad.

Csak ha elég messze kerülsz tőle, láthatod a hegyvonulatot egész félelmetes hatalmasságában, minden lenyűgöző erejével.

Mintha minden utazás az utolsó volna. Nincs bennem szomorúság, csupán kíváncsiság, vajon mi mindent tartogat még az élet? Miféle kalandot, miféle meglepetést? Hány keresztutat még és hány találkozást. És vajon mi vár rám ott, ahol az utak összefutnak? Mintha minden utazás a végső volna. Ott, valahol, a térkép szélén. Azon túl csak a horizont. Valaha féltem tőle. Ma már tudom, a horizont mögött is folytatódik a világ.

2009. 03. 05. Fortune Brana

Ijesztget az öreg Winter, hó-subáját rázza konokul, köd-takaróját cibálja arcom előtt, s jégcsapba-dermedt ujjai nyomát otthagyja ablakomon. Szerencse, hogy nem vagyok rémüldözős fajta, de még ha az volnék is... szemem sarkából látom amint integet Tavasz-úrfi, barka-ruháját kitárva a Nap melegének, s holnap-rügyei ígéretének illata szétárad a szélben.

Csapkodj csak, vén bolond! Megszámláltattak napjaid. Télre tavasz jön, nincs ez másképp, s a fagyos napok emléke felolvad majd az újjászületés bölcső-melegében. A kerítés tövében hóvirágok fényes-zöld dárdái bukkannak elő piszkos-szürke hókupacok között, s a cinke bátortalan kiáltása messzire hallatszik a fagyos, tiszta levegőben: - Nyitni kék!

 
2009.02.14. Fortune Brana

No nézd csak, hát nem belopakodott észrevétlenül… ez a szemtelen 2009-es év!

Még ki se tette a lábát 2008, ez máris itt van, hivalkodik, ígérget, döngeti a mellét: majd én jobban csinálom, majd én többet, majd én okosabban…!

Nem kívánok én semmi ilyesmit. Csak annyi örömöt, amennyit tavaly, csak annyi erőt, amennyit az elmúlt évben, csak maradjatok körülöttem ti mind, akik szerettek, s ti mind, akiket szeretek: ennyi elég is a boldogsághoz.

Bye, bye, 2008! Szép emlék vagy már.

Isten hozott, 2009! Jövő ilyenkor tőled is búcsúzom.

Hadd forogjon az idő kereke körbe-körbe, megállíthatatlanul!

Boldog Új Évet Mindenkinek!

2009. 01.01. Fortune Brana

Fenyőillat a szobában, a kályha lángja meg-megrebbenő árnyékokat táncoltat a függönyön.

Hallgatom a Silent Night varázslatos hangjait. Az ablakon beragyognak a csillagok.

Ma este bármi megtörténhet. A béke madara megérinti szárnyával a szívem.

Ma este közel az ég, olyan közel, mint még sose volt…

Békés karácsonyt a világnak!

2008.12.24. Fortune Brana

Az öregember még egyszer körüljártatta tekintetét a tanítványokon. Csupa fényes, fiatal erő, csupa tehetség, csupa ragyogás. Ők viszik majd tovább a tudást, a hitet, ők építik a jövőt.

A legfiatalabb,  Yoang, kicsit felemelte a kezét, mondani akart valamit. A terem elcsendesedett.

- Mester, mielőtt elhagysz bennünket, mondd el mit kell tennünk, hogy mindig békében élhessünk önmagunkkal? Mi a titka a lelkifurdalás nélküli életnek?

Xien behunyta a szemét, és gondolatban végigjárta az elmúlt száz esztendő minden boldog és fájdalmas pillanatát. Tudta, a titok ott lappang valahol azok között. Amikor megszólalt, halvány mosoly ült a szája sarkában.

- A titkok ajtaját mindig nagyon apró kulcs nyitja. Az élet harc. Sebeket kapunk és sebeket ejtünk, ez hozzátartozik a harchoz.  Megbánthatsz bárkit, akit szeretsz, de sose bántsd meg azokat, akik téged szeretnek. Ennyi a titok.

Az ablakon beragyogó alkonyi napfény körülsímogatta a ráncos arcot, és parányi fénycsillagot rajzolt a homlokára.

2008.12. 06. Fortune Brana

Fene tudja, hogy csinálják a gyerekek! Megyek az utcán, sűrű, fekete felhők tornyosulnak a fejem felett, lóg az eső lába. A levegőben benzingőz, sűrűn szállongó por, szikrázó elektromos töltés, vibrálnak tőle az idegek, nyilallnak az izületek. Nehezen szedem a levegőt, ólmos fáradtsággal mozdul a térdem, ezer éves vagyok, rosszkedvű és beteg. Két lépéssel előttem sportosnak nem mondható apuka baktat kedvetlenül, karján két év körüli kislánnyal. Kitartó alkudozás  folyik kettejük között, apuka szeretné letenni a gyermeket, mert nehéz neki, annak meg esze ágában sincs a saját lábán gyalogolni. Megálljt int a közlekedési lámpa, a busz, amelyhez igyekszem, az orrom előtt kanyarodik be a megállóba. Csendes szitkot mormolok el, amikor a kislány felém fordul és melegen rámnevet. Csupa fény az arca, csupa öröm. A fejem elfelejt fájni, térdem már nem ragad, a levegőből mintha eltűnt volna a szmog, a busz helyett tíz perc múlva jön a következő, és – igen – a felhők mögött az ég is kék. A Nap meg majd csak átküzdi magát rajtuk valahogy. Fene tudja, hogy csinálják a gyerekek, hogy egy pillantásuktól szebb lesz a világ!

2008. 12. 02. Fortune Brana

Sok év után – lassan – fárasztóvá válik számomra a karácsonyi nyüzsgés. Sodródom a tömeggel mozgólépcsőn föl, mozgólépcsőn le, amerre nézek arany-ezüst díszek villódznak, ringatóznak, parányi csengettyűk fénye-hangja hívja az embereket, díszbe öltözött boltok sokasága kelleti magát: Ide, ide, engem keress meg, nálam vásárolj, én vagyok a legszebb, a legjobb, a legolcsóbb! Reklám csak minden, tudom jól, elcsépelt, ezerszer látott, aranynak, ezüstnek, csillogó díszeknek már nincs köze az ünnep öröméhez. Számomra nincs.

Aztán meglátom a gyermekek tekintetét. Fényes szemükben ott tükröződik a csoda minden kis mikronnyi mozaikja. Megbűvölt pillantásuk elpihen a csillagdíszeken, csengettyűk ringatózásán, óriásfenyők aranygömbjei között. A gyermekszemek ragyogásában újból életre kel a varázslat, értelmet nyer a pompa. Mert értük van az öröm. Azokért, akik még nem fáradtak bele, nem fásultak el, azokért, akik még tudnak csengő hangon nevetni. Értük van az ünnep. És mi is értük vagyunk.

2008. 11. 28.  Fortune Brana

Ezer éve nem találkoztunk Dittával, és mit tesz a véletlen, múlt héten összefutottunk. Jó húsz évet letagadhatna a korából – egyidősek vagyunk – arca mint a lepedővászon, símára vasalva, hajában a tincsek gondosan bodorítva-fésülve, körmei hirdetik a belvárosi manikűrös szakértelmét. Szemlátomást megörült nekem – boldogult fiatalkorunkban jó barátok voltunk – leültünk egy kávé mellett beszélgetni. Kérdezgetett, mit csinálok, hogy megy a sorom, mesélt sikeres pályájáról, utazásairól, s egyszercsak futólag megsimította az arcom. – Ajánlok egy jó kozmetikai sebészt - mondta aggódó hangon - csodákat tesznek a kollagén-injekciói.

Megráztam a fejem: - Nem kell, köszönöm. Csodálkozó szemekkel nézett rám, tudtam, magyarázatra vár. Kinéztem az ablakon át a tér fáira, és arra gondoltam, hogy mondjam el egy vaknak, milyen szép zöldek a levelek? Aztán csak annyit mondtam csendesen: Tudod, a ráncaim is én vagyok.

2008. november 22. Fortune Brana