Babonás Barci

 

Igazából Berci volt a neve, pontosabban Albert, de azt csak a pap tudta aki megkeresztelte, meg a helyi rendőr, aki egyszer megnézte a személyi igazolványát, s igencsak elcsodálkozott rajta. Berci volt az igazi neve, így szólították gyerekkorában, míg egyszer véletlenül azt nem felelte a kérdésre, mely a nevét tudakolta, hogy: Barci. Innen kezdve rajta ragadt. A babonás nem a vezetékneve volt, hanem a természete. Mert Barci bizony babonás volt, a szó legteljesebb értelmében. Egyetlen fekete macska sem érezhette magát tőle biztonságban, sőt, úgy általában utálta a macskákat, a kutyája se tűrte meg őket a ház körül, inkább elviselték az egerek motoszkálását. Merthogy csak ők ketten laktak az öreg házban, amit mások inkább vityillónak neveztek volna, persze csak ha becézni akarták.

Azt mondják, a művészfélék mind babonásak egy kicsit, és Barci művész volt. Még a nagyanyja ültette el benne ezt a művész dolgot gyerekként. Nagyinak állítólag fiatalkorában liesonja volt egy festővel (nagyi szerette ilyen úrias módon kifejezni magát) és azóta rajongott a művészetekért. Arról nem szólt a fáma, hogy a papa születése időben mennyire esett közel ehhez a liesonhoz, de Barci mindig úgy képzelte, hogy ő a művész úr unokája lehet, és persze örökölte a tehetségét is. A festő nevét nagyi sosem említette, de jobb is volt így, legalább senkinek se jutott eszébe utánajárni, ki volt, mi volt, mit is alkotott valójában.

Barci festett, vagyis inkább rajzolt, mert abban volt ügyesebb, nagyívű, lendületes mozdulatokkal karcolta papírra a tárgyakat, arcokat, érdekesen, egyénien. A faluban mindenki tehetségesnek tartotta, persze nem volt köztünk egyetlen műkritikus, még rajztanár sem, mert Anna néni, a tanítónő, aki főiskolát sem végzett, csak valami gyorstalpaló tanfolyamot az ötvenes években, ugyan kiválóan meg tudta tanítani írni-olvasni-számolni az aprónépet, még néhány népdalt is elénekelgetett velünk, de egy négyzetet se tudott úgy lerajzolni, hogy minden oldala egyforma legyen.

Azért mi szerettük Barcit, mindig felismertük a képein, akit lerajzolt, Póka nénit a bibircsókjáról, Feri bácsit a hosszú pipájáról, hentes Henriket a nagy hasáról meg a kötényéről, a Riskát meg a két szarváról és a bojtos farkáról.  

De tréfán kívül Barci valóban ügyesen rajzolt és festett, ha máshol születik talán híres festő lett volna belőle, de hát a sors útjai kifürkészhetetlenek, és lám, a híresség így is megadatott neki, ha nem is pont úgy, ahogy szerette volna.

Említettem már, hogy Barci babonás volt, és babonából iszonyodott a macskáktól, soha senki nem gondolta volna, ő maga a legkevésbé, hogy ez a babona, meg egy fekete macska fogja egy nap megmenteni az életét.

A dolog úgy történt, hogy a művész úr késő este baktatott hazafelé a kocsmából, ahol két jól sikerült rajzát is „megvették” persze gondosan kiszámolt nagyfröccs-valutában fizetve, amelyektől Barcinak széles jókedve támadt, át szerette volna ölelni az egész világot, ami önmagában még nem lett volna baj, ha ezt nem felváltva az országút két oldalán teszi. Közben némi dúdolgatást is kieresztett a torkán, ami csak kifért, így aztán a hallása nem volt olyan istenigazán éles, mint amilyennek lenni kellett volna. Éppen a Kossuth utca sarkához ért, ahol az út meredeken kanyarodik balra, amikor hirtelen a semmiből előtte termett egy fekete folt, két villogó zöld szemmel, és hangosan felnyávogott. Barci egy tört másodperc  alatt hanyattvágódott és elterült az útmenti árokban, de még érezte a tőle néhány centire elzúgó kamion szelét. A macska már nem érzett semmit.

Amikor Barci hazaért, először is leült az asztalhoz, és elmondott egy imát. Megköszönte az Úrnak, amiért küldött egy fekete macskát, hogy megmentse őt a haláltól.

Aztán fogott egy nagy rajzlapot, és nekiállt lerajzolni a megmentőjét. Nem volt könnyű dolog, sose rajzolt macskát, annyira utálta őket, hogy még közelről megnézni sem volt hajlandó egyiket sem. Most mégis úgy érezte, hogy ezt kell tennie. És úgy érezte, szépnek kell lerajzolnia, hiszen annak a macskának lelke volt, másképp hogy tudta volna őt figyelmeztetni a veszélyre. Ezért aztán odarajzolta a macska arcára a két legszebb szemet, amit valaha látott, a Borsos Rózsi gyönyörű zöld macskaszemeit. Az orrának meg olyan formát rajzolt, mint a kocsmáros kisunokájának, a Tóninak van, finom, pici, pisze orrot, ívelt lyukakkal. A szája, nos, a száját Balog Terkától kapta a macska, akivel egyszer kamaszkorában csókolózott Barci, és akinek megcsodálta a gyönyörű ajkait és a hegyes kis gyöngyfogait. A bajusza pedig, hát ki másé is lehetett volna az a bajusz, mint Árpi bácsié, a bakteré, aki messze földön híres, kackiás bajuszát képes volt órák hosszat pödörgetni meg kenegetni, és a faluban egyedül ő hordott bajuszkötőt.

A mű elkészült. Ráment a fél éjszaka, meg Barci rajzszénkészletének a nagy része is, de csodaszép  lett. Macskának még ilyen emlékművet nem állítottak..

Reggel a művész elvitte a rajzot a tisztelendő úrhoz, és megkérte, tenné ki a templomban a fogadalmi oltárra. De a tisztelendő úr úgy ordított, hogy még a harmadik házban is hallották, és részeg disznónak, meg szentségtörőnek nevezte Barcit. Pedig nem is volt részeg. Abban a szent pillanatban józanodott ki, amikor a kamion elzúgott a feje felett.

Így hát elballagott a kocsmába,  barátjához a kocsmároshoz, engedje meg, hogy kitegye a falra a képet. Mért ne – mondta az - a naptár mellett van még egy kis hely.

A történetnek itt vége is lehetne, ha néhány nappal később nem pont a kocsma előtt robban le – útban Bécs felé – a főváros nemzetközi hírű műkritikusának autója. A dühös kritikus bement a kocsmába, hogy megkérdezze, hol talál autószerelőt, és a szó szoros értelmében földbegyökerezett lábbal állt meg a macska képe előtt. Azt is elfelejtette, hogy miért jött, csak nézte, nézte a képet, aztán megkérdezte, hogy ki rajzolta.

- Hát ki más, a Babonás Barci – mondta a kocsmáros foghegyről. – Amúgy mit kér az úr inni?

Hát így lett híres festő Babonás Barci, és így lett híres halála után egy szegény fekete macska.

Fanni, a furcsa lány

 

Furcsa lány volt a Fanni. Na már most mindenki döntse el magában, hogy ez dícséret-e vagy szidás. A lányok, a „barátnék” ahogy Fanni emlegette őket, gúnyos ajakbiggyesztéssel mondták a jelzőt. Hanem a fiúk szeme felcsillant a szóra, és volt abban a felcsillanásban egy kis elismerés is.

Bizony előfordul olykor, hogy az Úristen mellényúl a nagy osztásnál, asszonylelket ad egy böhöm nagy férfinak, és fiúszívet egy vézna kislánynak. Fanni ilyen fiúszívű kislánynak született.

Láttunk már ilyet persze, a lovagregények tele vannak hosszú hajukat sisak alá rejtett vitéz királylányokkal, Jeanne D’Arcról nem is beszélve, de hát az mind csak mese. Az ember nem számít rá, hogy a saját falujában az utcán szembejöjjön vele egy mesefigura.

Nem volt szép lány a Fanni. Hegyes orrú, hegyes állú, vézna, csenevész, madárcsontú kislány, leginkább egy fejletlen kamaszfiúhoz hasonlított volna, ha a falubeli kamaszfiúk nem lettek volna mind szálfamagas, szélesvállú, izmoscombú férfiemberkék. Hja, a szántás, kaszálás, trágyacipelés, fejszecsattogtatás megépíti az izmokat, s bizony azt mifelénk korán kezdik. Előbb, mint a betűvetést. Mire a tizennégyet betöltik a legények, kezicsókolomot köszönnének nekik a városi kortársaik.

Pedig bizony Fanni is kivette a részét derekasan a kapálásból, fejésből, disznó­pásztor­kodásból, nem is tehetett másként, de valahogy rajta semmi nem fogott, se a munka, se az étel, amit megevett. Hej, a mai lányok hogy irigykednének a nádszál derekára!

Nem volt akkoriban ám fogyókúra! Bolondnak is nézték, akinek volt mit enni és mégis éhezett. Normális ember nem tesz olyat.

Ezt a Borka néne mondogatta, aki a maga százharminc kilójával ugyancsak normális asszonynak számított a faluban, de nem is volt olyan eledel asztalon, kamrában, amelyik biztonságban érezhette volna magát tőle. Még a Takács szomszéd légyfogónak kitett mézescsuprába is belepákosztoskodott, no, azért meg is kapta a büntetését, egész raj méhecske üldözte hazáig, senki se látta még olyan gyorsan futni Borka nénit a faluban, csak úgy hullámzott körülötte a sok háj, az öreg Mihály meg majd a pipáját nyelte le a nevetéstől.

De hogy Fanninál  maradjunk, éppolyan kis bumfordi, kedves, szeles parasztlány volt, mint a többi hozzá hasonló az utca túlsó oldalán, meg a patak másik partján. Addig a napig, amíg a Bolond Pista meg nem nyerte a motort a lottón.

Amúgy a Pista nem volt igazán bolond, éppen ellenkezőleg, értelmes kis kölyöknek mutatkozott már az iskolában is, de a nagyanyja – ritka nagyszájú öregasszony volt, isten nyugossza, most már ő hallgatja a locsogását – annyit mondogatta neki, hogy „bolond vagy te, Pista fiam” hogy bizony rajta ragadt a jelző.

No hát a Pista minden héten vett egy lottószelvényt, nem járt ő kocsmába, nem állhatta a bort, se a sört, ez az egy szenvedélye volt, a lottózás, ezt se űzte nagyban, de azt szokta mondani, meg kell adni az esélyt a szerencsének, hátha ide akar pottyantani valami igazán fáintos ajándékot.... Hát nem ide akart? Ugyan a számokat nem sikerült eltalálnia Pistának, hanem a tárgynyeremény sorsolásánál beütött a ménkű, és megnyerte a motort.

Nagy dolog volt ám az akkoriban! Senkinek se volt még a faluban motorja, biciklije is csak a postásnak, a tanítónénak, meg a plébánosnak. A többiek gyalog jártak, vagy szekéren, ámbár a borbély Józsi húsvéthétfőn, a locsolkodásból hazafelé (hat pohár pálinkával megtűzdelve) megpróbált felülni a Julcsáék tehenére, no akkor megláthattuk, milyen a rodeó magyar módra. Röpült a Józsi, mint a kanász kalapja a forgószélben, még a templom kerítését is kidüntötte, emlegette is a tisztelendő úr a szentháromságot, amikor meglátta.  Aztán persze megjuhászodott, mert a Józsi vezeklésből egész karácsonyig ingyen borotválta, a kerítést meg úgyis megcsináltatták a hívők.

Apró kis falu a miénk, nem történik itt semmi világrengető dolog.

Persze, amikor a Csámpás Jankó kétrőfös piros szalaggal a kalapján ment meglátogatni a Katókát, az esemény volt, ki is csődült rá a fél falu, még a Mári néni Pöttyös tehénkéje is kikukucskált az istállóból kíváncsian, hogy mi lengedezik ott a szélben. Rá is bődült kettőt, amitől a Jankó megugrott, a lábai meg úgy akadtak össze, mint a Kancsal Gergő vasvellája a kerítéssel. Szegény Jankó! Ott terült el a sárban, éppen a Katókáék kiskapuja előtt, a piros szalag meg beborította, mint egy koszorút, éppen csak a felirat hiányzott róla, hogy: Nyugodjék békében!

No de hát a Bolond Pista lottónyereményénél tartottam. A fél falu összegyűlt, mikor befüstölgött vele a Fő utcán, még a folyton locsogó öregasszonyok szava is elakadt a csillogó-villogó piros-fekete jószág láttán, amikor éktelen fekete füstgomolyagokat eregetve végigdöcögött a poros úton. A Szakály Imre batár nagy kutyája meg farkát behúzva iszkolt a ház mögé. És persze a Pista szájának a két sarkát se lehetett volna erővel sem összetartani, olyan szélesen vigyorogva trónolt a műbőr ülésen, annál talán még Ferenc Jóska se ült büszkébben a királyi széken.

– No! – kurjantott nagyot széles örömében. – Hát ki ül ide mögém a párnásra? Ki gyön egy kört velem a templom körül ezen a gyönyörűségen?

Julcsa néni jól láthatóan közelebb húzódott a kiskapuhoz, de még a Mihály bácsi ráncokkal barázdált arcán is némi csendes riadalom látszott, pedig ő Doberdót is megjárta. Persze az már régen volt. Meg oda se azért ment, mintha annyira túltengett volna benne a vitézi szellem, hanem mert muszáj volt. Egyedül a Fanni lépett közelebb a motorhoz, s csúf kis egérarcából olyan elragadtatás sütött, hogy Pista szíve egészen kimelegedett tőle.

– Elviszel? – még a hangja is remegett az izgatottságtól, a tenyere meg olyan vizes volt, hogy kétszer is meg kellett törölni a szoknyájába, nehogy nyomot hagyjon az ülésen. Akkor a Pista csak a szemével intett, hogy üljön föl oda mögé, a Fanni meg átölelte a fiú derekát az apró, vékony, de inas két kis kezével, mire a Maris néne fölszisszent egy kicsit, de hát láthatta, akinek szeme volt, hogy azt se tudja a Fanni, hova nyúl a nagy megilletődöttségtől. És ahogy elindultak lassan, majd egyre gyorsabban, még a szemét is becsukta, a fejét meg hátrahajtotta, hogy a két vékony copfjába belekapott a szél. No hát olyan boldog arcot még sose láttak a faluban, talán csak a postás Karcsit, mikor hat jány után hetediknek végre fiút szült neki az asszony.

Nem múlt el több, csak egy tucat kaszasuhintásnyi idő, és már jöttek is vissza a motorral, de ez éppen elég volt Fanninak, hogy örökre beleszeressen a motorokba. No meg a Pistának, hogy beleszeressen a Fanniba. Így volt ez jól.

Attól fogva a Pista gyerek folyton-folyvást a Fanni körül sündörgött, a lány meg minden alkalmat megragadott, hogy fölülhessen a csodajárgányra, és bizony nem átallotta szétszedni ripityára, meg összerakni, sose láttak még nála ügyesebb kezű gépszerelőt a faluban. Azt a hideg vasat olyan puha, óvatos, érző ujjakkal símogatva fogta meg, hogy attól a Pistának mindenféle furcsa gondolatai támadtak, amelyekben bizony nem sok szerepe volt a motornak, de a Fanninak annál inkább. Még az se zavarta, hogy a lányka arcán-kezén-lábán minduntalan ott éktelenkedett egynémely olajfolt, talán nem is vette észre a sötét szemek boldog csillogásától.

Furcsa lány volt a Fanni. Amikor a Pista annak rendje és módja szerint ellátogatott a házukhoz, és megkérte a kezét a nagyapjától (édesapja nem élt már régen), eszébe se jutott pironkodva szabadkozni, kéretni magát, hanem a fiú szemébe mosolyogva csak annyit mondott:

- Motorral megyünk a templomig. És ez nem kérés volt, hanem kijelentés.

A gyávábbak talán meghátráltak volna erre a szóra, de a Pista szerelmes volt, így aztán minden úgy lett, ahogy a Fanni akarta. Trudi néni egész virágoskertjét ráaggatta a motorra, ki se látszott alóla a fényes zománc, nézte is vágyakozva a tisztelendő úr kecskéje a kerítés mellől, hej, de beleharapott volna azokba a virágokba!

Azért lezajlott az esküvő baj nélkül, csak a menyasszony fátyla égett meg egy kicsit a kipufogó tüzétől, meg a Borka néne szoknyája lett kormos, de úgy kell neki, minek jött olyan közel.

A történetnek több, mint ötven éve. Régen elmerült már az emlékek mélységes mély óceánjában, talán nem is bukkant volna elő többet, de néhány hete arra vitt az utam, a régi falum felé. Sosem sietek olyankor, ha falukon megyek át, egyrészt, mert a falurendőrök igen gorombán jutalmazzák a sebességtúllépést, másrészt, mert jól ismerem a terepet, tudom, hogy egy kutya vagy egy gyerek akármikor kiugorhat az udvarról, az árokpartról.

No meg szívesen el is gyönyörködöm a virágdíszes kertek, míves kerítések, de még a düledező, százéves viskók látványában is, van bennük valami sajátos báj, a régmúlt időknek valami szívszorító, édes íze, illata, amit semmi más nem tud pótolni.

Most is csöndesen döcögtem végig az autóúttá avanzsált Fő utcán, meg-megzökkenve a kátyúk sűrűn ismétlődő árkaiban, kikerülni nem nagyon lehetett őket, mert jöttek szembe is, kamionok ezerrel, meg térképet szorongató turisták batár nagy luxusautókban, s egyszercsak a Bokros közből (nicsak, hogy beugrott a neve!) kigördült elém csikorgó kerekekkel egy tűzpiros Quad.

– Az anyád! – mormogtam míg a fékre tapostam, aztán a vezetőt megpillantva majdnem sikerült az árokba kormányoznom az autót.

– Tiptop kis öregasszony ült a volánnál, madárcsontú, hegyesorrú, hegyes állú, kockás, feltűrt ujjú férfiingben, a bal arcán olajfolt sötétlett, de igazában nem arról ismertem meg. Hanem a boldogan ragyogó tekintetéről, ahogy suhant az úton, nem látva semmit és senkit, csak élvezve a rohanást.

Fanni volt, Fanni, a furcsa néni.

Világot látni

 

A délután már kezdett estébe hajlani, szürke felhők gyülekeztek az égen, ami nem is jött rosszul, mert dél óta kegyetlenül tűzött a Nap. De most végre egy kis szellő is kezdett fújdogálni. Kálmánnak így is melege volt az egyenruhában, de mit csináljunk, ez egy ilyen munka, ki látott rövidgatyás, atlétatrikós biztonsági őrt? Rögtön odalenne a tekintély. A koncertig ugyan még több mint egy óra, de a színpadon már szorgos munka folyik, készülnek a hangosításra, komoly technikák ezek, nem lehet csak úgy dirr-durr összecsapni.

A hatalmas fedetlen nézőtér még majdnem üres, alig hinné el az ember, hogy egy óra múlva talán hatezer néző fog tombolni és üvölteni benne. A férfi szeme gyakorlottan pásztázta föl-alá a területet, nem hagyva ki semmit, a legkisebb gyanús dologra is figyelve.

A nézőtér közepe táján ült valaki az alacsony falépcsőn, Kálmán közelebb ment egy kicsit, aztán még a szája is tátva maradt attól, amit látott. Alacsony, sovány kis öregember volt, úgy hetven és a halál között, szemlátomást faluról jött, régimódi, fekete öltönyben, fehér ingben, fején lehajtott karimájú fekete kalappal. Otthonosan ült a lépcsőn, térdén kiterítve a fehér asztalkendő, és bicskájával komótosan falatozott, nagyokat vágott a szalonnadarabból, hozzá hagymát harapott, meg a karéj kenyérből is olykor, cseppet sem zavartatta magát. Kálmánnak átvillant a fején, hogy szól neki, eltévedt, de hát ez ingyenes rendezvény, bárki bejöhet, mért ne telepedhetne le itt egy ilyen kisöreg, ha mégoly szokatlan dolog is. Müzlikhez, meg fehérjekoncentrátumokhoz szokott gyomra meg-megkordult, míg nézte, hogy tűnnek el a szalonnadarabok az öreg szájában.

Az oldalbejáratnál most feltűnt egy kisebb csoport, és Kálmán homloka elfelhősödött. Na, jön a balhé. Pedig azt hitte, legalább ma megússzák, úgy látszik, korai volt az öröm. Öten voltak, de úgy vonultak végig a nézőtéren, mintha mögöttük jönne a Fekete Sereg. Az élen egy fickó, ezt már látta máskor is, tipikus kemény rockerszerelésben, fekete bőr rövidnadrág, semmi egyéb, karjain, lábain láncok körültekerve, a bőre se látszik, de nem a láncoktól, hanem a tetoválásoktól, testvérek között is megvan százkilencven centi, és legalább száznegyven kiló. A fején fekete, halálfejmintás kendő hátrakötve, lábán szögekkel kivert bakancs. Ék alakban vonultak befelé, jobbról-balról mögötte két-két társa, szemlátomást szedett-vedett gúnyában, hónuk alatt összetekert pokróccal, vajon mit rejt? A hátsó srácok egyikénél volt egy ütött-kopott gitár is, látszott, hogy inkább verekedésre használják, mint muzsikálni.

Kálmán gondban volt. Ezek aligha azért jöttek, hogy békésen végighallgassák a koncertet. Öten vannak, öttel nem bír el egyedül. De még nem csináltak semmit. Ha segítséget kér, és nem lesz rá szükség, többet meg nem áll a csapattársak előtt, gyávának nézik. Ha meg nem... Fegyvere nincs, de ha lenne, se használhatná a tömegben.

A vadrocker csapat megtorpant egy pillanatra, amikor megpillantották a kisöreget. Kálmán szinte látta a sátáni mosolyt az arcukon, pedig ahhoz messze volt, amikor elindultak a préda felé. Őszintén sajnálta a bácsit, de nem tehetett semmit. Egyelőre.

Létra vette észre először a papát, az ő rikkantására figyelt fel Bivaly, s akkor már ő is meglátta. Lassú léptekkel sétáltak oda az öreghez, és körülállták.  Úgy magasodtak fölé, mint a Stonehenge sziklái, és olyan vésztjóslóan is. De az öreg csak falatozott tovább békésen, lekanyarított egy szelet szalonnát, egy szelet kenyeret, harapott hozzá egy kis hagymát, és nem látszott észrevenni, mekkora bajban van. Bivaly meghajtotta a derekát, de így is fölülről nézett az arcába, alig húsz centiről. Fölmordult:  - Papa!

A vénember fölnézett rá, jól megnézte magának az egész hegynyi embert, aztán lekanyarított még egy szelet szalonnát, rátette a kenyérre és odanyújtotta neki:

- Kér egy katonát?

Keszeg óvatosan hátrább húzódott. Bivaly szeret kaszálni a karjával, és ha valakit eltalál, az viheti haza, amit kap, minek állt az útjába. És baromi nagyot tud ütni, egyszer volt alkalma megpróbálni. A másik három is igyekezett tisztes távolságban maradni, mert ha Bivaly bedühödik, nem néz az se istent, se embert...

De Bivaly nem dühödött be. Nagyon furcsa kifejezés ült az arcán,  és Létra először arra gondolt, hogy megint betépett. De hát mikor? Egész nap együtt lógtak, alig ivott két sört, szívni meg semmit, majd csak este akartak, a koncert után. Tényleg milyen furcsa a tekintete, mintha nem is itt lenne, hanem  valahol messze, nagyon messze.

Bivaly tényleg nagyon messze járt. Messze az időnek azon a végtelen országútján, amely a múltba visz, abba a múltba, amikor őt még nem Bivalynak hívták, hanem Korsó Bálintnak, amikor még egészen kis gyerek volt, és nagyapó, aki éppen egy ilyen vékony, apró, inas kis emberke volt, a présház lépcsőjén ülve szalonnázott.

– No, kis Bálint, kérsz egy katonát, egyél csak, attól leszel nagy embör. Hagymát is egyél hozzá, aki sok hagymát eszik, örökké él.

De nagyapó nem élt örökké. Még azon a nyáron elment nagyanyó után, olyan gyorsan, hogy még a virágok sem hervadtak el a felesége sírján, amikor már ott feküdt mellette. Két test, egy lélek, szokta mondani a népnyelv azokra, akik ennyire szeretik egymást. A présházba meg a villám csapott be következő tavasszal, le is égett, mintha az Úristen nem látná szívesen, hogy más is ott szalonnázzon a lépcsőjén, ha már az öreg Boldizsár nem teheti. Aztán minden megváltozott. Elköltöztek a faluból, apa a vasúthoz került, anya gyári munkás lett két műszakban, a kis Bálint meg délutánonként ott csavargott a város koszos utcáin, kereste a magafajta kislegények társaságát. És mivel nagydarab volt és erős, verekedni is tudott, hallgattak rá, és féltek tőle a többiek.

- No, egy kis hagymát is ögyön! – Bivaly ránézett a kisöregre, az meg elmosolyodott és legyintett – dejszen mán így is ölég nagyra nőtt, nemigaz?

Ebben a pillanatban kezdett el játszani a zenekar. A dob fölpörgött, a gitárok följajdultak, és hirtelen minden tele lett dübörgő, forró rockzenével.

Kálmán összerezzent. Egészen eddig feszülten és értetlenül figyelte, mi történik a banda és a kisöreg között, észre sem vette, hogy közben csaknem egészen megtelt a nézőtér. Kicsit megnyugodott, mert semmi előjelét nem látta a kitörni készülő botránynak, csak az zavarta, hogy nem értette a dolgot. Ki lehet ez az öregember, hogy azok a vademberek ilyen megjuhászodva, szinte tisztelettel állják körül? Valamelyikük rokona?

Az öreg csöndesen ingatta a fejét a zene ritmusára, becsattintotta a bicskáját és zsebrerakta, majd komótosan összehajtotta az asztalkendőt, és betette az iszákjába. Fölnézett a fiúkra, és elmosolyodott:  - Szép muzsika, he?

Aztán bólintott, mintha maga akarna felelni a kérdésre.  – Szép.

Keszeg és Létra később megesküdtek volna, hogy senki se látta elmenni az öreget. Az egyik percben még ott volt, a másikban már nem. Mint egy szellem. Aztán Keszeg gyorsan becsukta a száját, mert a szellem szóra Bivaly arcán sötét kifejezés jelent meg, és ő igazán nem akarta földühíteni.

 Addigra az öreg már a vonaton ült, ami hazafelé vitte. Kinézett az ablakon, és éppen arra gondolt, mit fog mondani holnap reggel, ha kimegy az asszony sírjához.

- No, Juditom, hát jártam a fővárosban. Ott vannak ám csuda népek. Akkorák, mint a Káldi Jóska tehene, oszt olyan éhösen néznek az embörre, hogy mingyán elfacsarodik tőle a szíve. Hanem, hogy a fejükön mit hordanak a kalap helyett, hát szemed-szád elállna tőle, ha möglátnád. No, a szájad azér’ talán mégse – és göcögve nevetett a saját viccén.

 A sajt egészséges

 

Adélka varrónő volt, nem hivatalosan, csak úgy fű alatt, ahogy ma mondanák, a fekete gazdaságban, de akkoriban még nem tudtuk, hogy a gazdaságnak színei is lehetnek. Fiatalabb korában volt Adélkának munkahelye is, súgó volt a színházban, de amit ott kapott, attól nem lett belőle milliomos, éppen csak a minimálnyugdíjhoz volt elég. Legendák keringenek a színészvilágban súgókról, akik egy szerencsés és páratlanul sikeres beugrás folytán híres színészek lettek, mert köztudott dolog, hogy a súgók (talán egyedül ők) kívülről fújják a darabok szövegét. Ez egyike azoknak a tévedéseknek, amelyek színházi (és civil) berkekben közszájon forognak, és Adélka esete példázza legjobban, hogy egy szó sem igaz belőlük. Adélka jó súgó volt, kitűnő látással, a halvány irányfénynél tökéletesen tudta olvasni a súgópéldány szövegét, amelyből egyetlen mondat sem maradt meg a fejében a felolvasás után.  Szépen, tisztán beszélt, selypítés, raccsolás és egyéb  beszédhibák nélkül, erőteljes orgánummal, amely még suttogva is messzire hallatszott, egyszer egészen a nézőtér ötödik soráig. A dolog úgy történt, hogy az egyik szereplő, nevezzük egyszerűen csak Gusztinak, túlságosan komolyan vette az idült alkoholista szerepét, amit alakított, és holtrészegen állított be az esti előadásra. A szöveget persze nem tudta – mondjuk, józanul se, de akkor legalább oda tudott figyelni a súgóra – és amikor Adélka negyedszer súgta neki a következő mondatot, most már kicsit emeltebb hangon, az ötödik sorban feljajdult egy néző: - Jól van, súgó kisasszony, hallottuk, mehetünk tovább!

Az előadás folytatódott, miután a színészek és a nézők is magukhoz tértek a röhögésből, Gusztit nem rúgták ki, mert a gazdasági igazgató unokaöccse volt, csak egy ejnye-bejnyét kapott, Adélka meg megpróbálta visszafogni a hangját, még ha kicsit büszke is volt az epizódra.

Szóval, miután Adélka elérte a nyugdíjkorhatárt, és mennie kellett, mert jöttek a fiatalok, varrással egészítette ki a csöppnyi nyugdíját. Szépen varrt, volt ízlése, nem is kért túl sokat a munkájáért, de akik hozzá jártak, leginkább a történeteit szerették hallgatni a színházról, meg a régmúlt időkről.

Mindig megkínálta a kuncsaftjait teával, amit nagyon szép, régi porcelánkészletben szolgált fel, hozzá aprósüteményt kínált, amiről illett megkérdezni, hogy ő sütötte-e, ilyenkor mindig bólintott, és megjegyezte, hogy ennek a receptjét még a francia kisasszonyoknál tanulta.

Meglehet, hogy a mai fiatalok nem is tudják, mit jelent a kifejezés, de ez egy híres és előkelő leánynevelő intézetre utalt a fővárosban, ahová csak a leggazdagabb és legelőkelőbb lányok jártak, és Adélka megjegyzése pontosan megmutatta, hogy kell úgy hazudni, hogy közben az ember a színigazat mondja. Mert Adélka a sütemény receptjét tényleg a francia kisasszonyoknál tanulta, akik a lepusztult ferencvárosi bérház fölöttük lévő lakásában laktak. Két idősebb lyoni nő volt, két testvér, akiket a háború (még az első) szele valahogy idesodort Pestre, aztán ittragadtak, mint falevél az út sarában. Adélka gyerekkorában sokat járt át hozzájuk, még néhány francia kifejezés is ragadt rá, amiket azóta is szívesen elpotyogtat, csak úgy kötőszóként, bár legtöbbnek a jelentését már elfelejtette, de gyönyörű orrhangon, raccsolva tudja mondani, hogy purqua. Pontosabban tudta, amíg egyszer egyik ügyfelének a tizenéves lánya folyékony franciasággal nem válaszolt rá, amitől Adélka annyira megriadt, hogy azóta megválogatja, ki előtt mer franciául szólni.

Sokmindent felszedett Adélka a színházban, vagy talán ösztönösen is benne volt a tehetség, hogy kialakítsa a saját image-ét (lám, lám, megint egy francia szó), mindenesetre karakteres megjelenése volt, bármerre járt, megbámulták az emberek. Magas, vékony alakja volt, nem az a hajlékony, karcsú, inkább ösztövér, csontos, a manökenvadászok nem kapkodtak volna utána, az arcáért még kevésbé, bár csúnya nem volt, de a jelentékeny nagyságú, kampós sasorra meghatározta az egész arc jellegét, kicsit arisztokratikus, és nem kicsit erőszakos kinézetet adva neki. Adélka rátett egy lapáttal a dologra, amikor olyan szemüveget választott, amelynek hatalmas, kerek, halványzöldes lencséivel erőteljesen emlékeztetett egy mutáns szitakötőre, ehhez járultak még  az ezer ránccal ringó, lábszárközépig érő szoknyák a szivárvány minden színében, de legtöbbször a fűzöldnek és a sárgának a legelevenebb árnyalataiban. A járása is olyan volt, hogy inkább szaladásnak lehetett nevezni, ruganyos, kapkodós, mintha mindig a legutolsó pillanatban indulna el, és attól félne, hogy nem ér oda időben. Az ismerőseinek persze föl se tűntek ezek a furcsaságok, hisz negyven év alatt hozzászokhattak, de egy nevezetes idegennek bizony föltűnt, így kezdődött Adélka tévés karrierje.

Ki tudja már, ki ajánlotta be a varrónőt barátnője barátnőjének, akit aztán elkísért az utolsó  próbára (ő vitte a pénzt) barátja, aki filmes berkekben elég jól ismert (és nem kicsit hirhedt) ember volt. Némelyek elismerően, mások fanyalogva nyilatkoztak extravagáns ötleteiről, de a végük többnyire sikeres volt. Nevezzük egyszerűen Jocinak a derékig érő, ősz lófarka miatt, mely amúgy kopasz feje hátsó részét ékítette. Joci megnézte magának Adélkát, körüljárta, mint kupec a lovat, éppen csak a szájába nem nézett bele, bár látszott rajta, hogy szívesen megtenné, aztán egyenesen föltette neki a kérdést.

- Nem akar filmezni, drágám?

Jocinak mindenki drágám volt, a boltban a pénztáros, a rendőr, aki megbírságolta, és a képviselő, akinek a kampányában forgatott.

Adélka kicsit zavarba jött. Öreg ő már az ilyen marhaságokhoz, csak tán nem udvarolni akar neki ez a vén csataló?

De Joci tovább győzködte.

- Nagyon-nagyon karakteres arca van, drága. Odakívánkozik a vászonra. Én oda tudnám tenni.

Adélka el tudta képzelni. Hallott már ilyeneket fiatal korában. De az isten szerelmére, hát hetven éves! Belenézett a tükörbe. Mi a csodát láthat rajta ez a figura? Neki pont olyan volt a tükörképe, mint negyven éve minden nap.

Joci látta a vonakodást, és kicsit meglepődött.

- Hadd csináljak egy pár felvételt! Az még nem kötelez semmire egyikünket sem. Csak hogy lássuk az eredményt.

Hát így kezdődött. Joci eljött néhányszor, Adélka jött-ment, beszélt, mosolygott, integetett, amit csak kért tőle, a filmes dünnyögött egy kicsit, hogy a hangja nem az igazi, de majd valamit csinálnak vele, aztán eltűnt egy hétre. Adélka igyekezett úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, de persze majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy milyenek lettek a felvételek, míg aztán egy délután beállított Joci egy kazettával meg egy szerződéssel. Leültette az öregasszonyt a kanapéra és elindította a filmet.

Szép, alpesi táj volt a háttérben, legelő tehenekkel, csúcsos házikókkal, elöl a fűben pedig Adélka közeledett ruganyos lépteivel, magabiztos mosolyával, kezében egy nagy karika sajttal. Különös, idegen, de nagyon dallamos hangon szólalt meg:

- Hogy mitől vagyok ilyen fiatal és egészséges még mindig? Hát ettől! És a kezében lévő sajtra mosolygott.

Adélka szemei tágra nyíltak. Már nyitotta a száját is, hogy tiltakozzon, de akkor Joci mondott egy összeget, amitől gyorsan becsukta. Uramisten, hány szoknyát kell megvarrnia, amíg ennyi pénzt összevakar a kis nyugdíja mellé!

Joci alighanem sejtette, mi játszódhat le az öregasszony fejében, mert biztatólag hozzátette.

- Higyje el drágám, ezzel egy hónap alatt többet lesz képernyőn, mint sok neves színész egész életében. Meg aztán a sajt  - emelte föl az ujját - nagyon egészséges.

Erre már Adélka is rábólintott. Tényleg egészséges.

  

A tükör nem hazudik

Az orrát utálta. Azt a karomszerűen behajló végét a húsos cimpákkal, középen a hegyvonulatnyi dudorral… Sokat kesergett miatta gyerekkorában. Csak állt a tükör előtt és legszívesebben behúzott volna egyet a képmásának. A szeme is ronda. Keskenyrésű, mintha mindig félig lehunyná, és a szemöldöke furcsa szögben meghajlik, szóval ez egy igazi madárijesztő-arc. Persze negyven év alatt megszokta. Nem szerette meg, de megszokta. Mindent meg lehet szokni, mondta nagyapa, csak a halál gondolatát nem, az meg hálistennek még odébb van egy kicsit. Így hát eléldegélt békében az arcával, a tükörbe bámulást meg nem vitte túlzásba, mert mindig rosszkedve támadt tőle. Néhány éve, hogy a ráncok megsokasodtak a szeme meg a szája körül, kicsit több festéket használt, de tudta, hogy nem sokat ér az sem. – Korongecsettel kéne festenem magam, hogy kinézzek valahogy – gondolta akasztófahumorral – de hát öreg falról lemállik a festék is. 

Először el se akarta hinni. Húsz éve lottózik már, és igazából sose hitt benne, hogy megnyerheti a főnyereményt. De most itt az öt szám, mintha táncot járnának a papíron. Száznyolcvan millió. Ez nem egy kis vagyon. Ez egy baromi nagy vagyon. Minden álmát megvalósíthatja. Tényleg, mi is az ő legtitkosabb álma? A lehetetlen? Hogy szép legyen. És Fortunának hála, most már nem is lehetetlen. Pénzért mindent meg lehet kapni. A szépséget is. Vannak nagyon jó plasztikai sebészek, akik csodákra képesek. Amint megkapja a pénzt, befekszik egy klinikára. És mire onnan kijön…. az már egy másik élet lesz. Egy új Vivien.

A kórházban volt ideje gondolkozni. Lassan telt az idő, de nem unatkozott. Egész lénye várakozással telt meg, álmodozott, tervezgetett. Senki se tudta, hogy itt van, hogy mire készül. Kinek mondta volna el? Valójában nem volt senkije. A volt férjei megnősültek, a másodiknak, Tibornak már gyerekei vannak, két kis ikerlány, az első meg valahova az ország másik végére költözött, évek óta nem is látta. A barátnője – az egyetlen – másfél évig Németországban dolgozik, na, lesz meglepetés, ha meglátja.

Úgy félidőben két vizsgálat között az orvos ránézett, és váratlanul megkérdezte. – Tulajdonképpen miért akarja átszabatni az arcát? Vivien készült a kérdésre, bár nem az orvostól várta. – Mert megtehetem. Az orvos közömbösen bólintott – Komoly érv! – és nem forszírozta tovább a témát.

 Az utolsó kontroll végén a doki a fiókból elővett egy névjegyet, és a kezébe nyomta. – Ha bármi problémája lenne, hívja fel ezt a számot. Azt hitte, az orvos száma, de megdöbbenve látta, hogy a névjegy egy pszichológusé. – Mi a fenének kellene nekem pszichológus? Negyven évig, igen, eddig szükségem lett volna rá, de most, hogy szép vagyok, most már minek? A tükör nem hazudik. Igaz, doktor úr? Az orvos mintha egy pillanatra zavarba jött volna.  – Azért csak tegye el. Sose lehet tudni. Nem vitatkozott. Minek. Majd odakint eldobja. Fölösleges kacatokat nem őriz. Most már nem. Ez egy új élet. Egy új Vivien.

Három napja viselte a megfiatalodott-szépült arcát büszkén ragyogó mosollyal, új ruhákat vett, kalapokat, színes sálakat, nem győzött gyönyörködni magában. A negyedik nap váratlanul szembetalálkozott az utcán Markkal, az első férjével. Úgy kellett ráköszönnie, mert nem ismerte meg, már ez is hízelgő volt, de persze a hangját nem felejtette el.

– Megváltoztál – mondta, de ez nem dicséret volt, hanem megállapítás. Rákérdezett hát, kicsit reménykedő hangsúllyal. – No, és jobb lett vagy rosszabb? Most várta a felragyogó mosolyt, de ilyennek nyoma sem volt a férfi arcán. Persze Mark mindig arról volt híres, hogy kíméletlenül, köntörfalazás nélkül megmondja a véleményét, akár jó, akár rossz. Most töprengve nézett rá egy darabig, aztán vállat vont. – Hát, nem is tudom. Furcsa.

– Furcsa. Tizenhat millió és háromnegyed év kínlódás után ez nem hangzott valami szívmelengetően. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy majdnem elélépett egy trolinak. Az volna ám az elvesztegetett pénz meg idő, ha most valami baleset érné….

Hazaérve első útja a fürdőszobába vezetett, hogy  alaposan szemügyre vegye az arcát. – Tulajdonképpen mi a baj velem? – kérdezte a majdnem tökéletes arctól a tükörben. Szép vagyok, fiatal vagyok, igaz, ez egy új arc, de én vagyok emögött is.

Azért Mark válasza nem hagyta nyugodni. Beszélni akart vele újból, nem mintha érezne valamit még iránta, de a véleményére tényleg kíváncsi. Valahol meg kell lennie a mobilszámának, talán a régi naptárban, de jó, hogy sose dob ki semmit. És tényleg ott volt a telefonszám, egy próbát megér, hátha nem változott.

Kicsit értetlenül válaszolt, szinte kényszeredettnek tűnt a hangja, de lehet, hogy csak képzelődik. Szóval akkor munka után fél három és három között a téren a szökőkútnál.

A legszebb ruháját vette fel. Tulajdonképpen nem is illik az alkalomhoz (miféle alkalom?), túlságosan ünnepélyes, de majd azt mondja, hogy egy kollégája esküvőjére megy. Most mért is kell hazudnia? Senki sem parancsol neki, senkire sincs rászorulva, gazdag, fiatal, szép…

Szokásától eltérően egyenesen nekiszögezte a kérdést a férfinek. – Nem tetszik az új arcom?  Nem tettem jól, hogy átszabattam? Mark arca földerült. – Szóval átszabattad? Akkor már értem, mitől olyan furcsa és idegen. Miért szántad magad ilyen drasztikus lépésre?

A jól kidolgozott válasz már hónapok óta ott lapult a fejében. De Marknak nem lehetett hazudni, mellébeszélni, akkor sem sikerült soha, amikor még együtt voltak. Így hát kimondta az igazat a maga nyers egyszerűségében. – Más ember akartam lenni. Fiatal és szép. Egy új Vivien. Az a régi csúnya volt!

A férfi döbbenten nézett rá. – Én soha nem vettem észre. Szerettem azt a régi Vivient és sose jutott eszembe, hogy csúnya lenne.

A téren leült a padra, és sokáig csak nézett maga elé. Egy szürkefoltos galamb odatipegett hozzá egészen közel, és kíváncsian bámult rá gombszemeivel. Hirtelen mozdulattal fölkapta a táskáját – a galamb rémülten fölrepült – valahol ott kell lennie az alján a pszichológus névjegyének. Jó, hogy nem dobta el.

  

Meglepetés

- Irgalmas Isten, mi lehet a gyerökkel? Tennapra ígérte hogy gyön, oszt ma sincs hír  felüle.  
- Jaj, mama, ne csinálja itt a fesztivált! – de azért Margit is aggódott egy picit. Két éve nem látta Zsoltit, mióta elment az egyetemre, csak a levelek jöttek – no azok se túl gyakran – igaz, New Orleans nincs a világ végén, de azért nagyon messze van. Most meg egyszerre azt írta, hogy hazajön egy egész hónapra.  Meg azt is, hogy ajándékot hoz, nem írja meg, hogy mi, mert meglepetés. Hát hiszen éppen elég nagy ajándék, hogy hazajön, nem kell annál nagyobb meglepetés. Csak jönne már! Annyi mindent hallani, repülők lezuhannak, karambolok az utakon, nem csoda, ha az ember lánya ideges ilyenkor.  No, a Bodri milyen bolondul ugat, talán csak nem jött valaki? Kinézett a tornácról, de csak egy srác állt a kapuban piros siltes sapkában, vállig érő szőke hajjal, valami csomaggal a karján. A lábánál meg egy utazótáska!
- Szentséges Szűzanyám, ez Zsolti! Már röpült is felé, a kopott bőrpapucsok csattogtak a betonlépcsőn - Isten hozott, édes fiam – hogy aztán döbbenten torpanjon meg egy lépésre a vendégtől. A karján a csomag… egy kisbaba! A vér mind a szívébe tódult, szinte fulladozott tőle. Kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, de a fiú megelőzte. – Ez itt Kéti, a lányom. Az anyja meghalt szülés közben. Én nevelem.

Az idő mintha fennakadt volna a valóság ágas-bogas fáján. Semmi sem mozdult. Senki se szólt. Zsolti nézte a két szeretett asszonyt, anyját és nagyanyját, és pontosan tudta, kinek szól a fagyos, dermedt csend. Az ő anyja, aki olyan rátarti a származására, hogy ha cigány Erzsók szembejön az utcán, inkább átmegy a túloldalra, nehogy fogadni kelljen a köszönését. A nagymama, aki a városban a kínai boltnak a kirakatánál se áll meg, mert az „nem röndös fehér embör bótja”.  A lányára nézett, a gyönyörű csokoládébarna afrikai arcocskájára, a világító mosolyú égszínkék szemeire. Érted megharcolok az egész világgal, kicsim.

-Mit szólnak az emberek? – az anya végre szóhoz jutott, rekedten törtek elő torkából a szavak. –Szájára vesz bennünket a falu!

A fiú komolyan bólintott. – Az bizony fontos, mit szólnak mások. Ámbár engem túlontúl sose izgatott, mit gondol a bolond Fáni, meg ha jól emlékszem, idesanyám se volt iránta túl nagy respektussal…  Margit elvörösödött kicsit, és már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán újra becsukta. Mit mondhatna? Jól felvágták a kölyök nyelvét odakint Amerikában, az biztos. Anyjára nézett, aki félig hitetlen, félig haragos tekintettel bámulta a gyereket. – Milyen szép kislány! A bőre mint a tejcsokoládé, és azok a hatalmas, világoskék szemek! Zsolti szemei. Anya szemei. A Müller ősöké. Vajon mire gondol most az öregasszony?   

Kati mama fejében furcsa dolgok kavarogtak. Hetven év minden emléke, beidegződése, a neveltetése, a család szentsége és az idegengyűlölet vívták egymással harcukat benne. Az apja szigorú hangja, ahogy mesélt neki az ősökről, a származásáról, a büszkeségről. - Mi különbek vagyunk másoknál, mi született nemesek vagyunk! A hideg megvetés a szemében a síron túlról is kísérti.  Klára néni, akit kitagadtak és elzavartak a háztól, mert belehabarodott egy olasz fiúba. – Ebbe a házba digó be nem teszi a lábát! – ezt nagyapa mondta, akinek az arca már elmosódott az idő ködében, de Klára néni sírását most is tisztán hallja. Gergely bácsi, aki úgy vágta földhöz a családi bibliát, hogy csak úgy repültek szerteszét a megsárgult lapok, s a   küszöbről sziszegte vissza, hogy legyenek boldogok a származásukkal, mert egyebük úgysincs, amitől boldogok lehetnének. Meg nagyapa keserű, sebzett pillantása a halálos ágyán, ahogy azt suttogta: mondjátok meg Gergőnek… de hogy mit, azt már sohase tudták meg, elvitte magával a halál hűvös, fekete szele. Talán meg akart neki bocsájtani? És vajon Gergely bácsi megbocsátott-e nekik valaha? De mindenekfölött egy mondat csengett a fülében hangosan és tisztán Gábor atya vasárnapi prédikációjából: „Ha majd megpróbál benneteket az Úr, vigyázzatok, nehogy könnyűnek találtassatok”. Fogalma sem volt, miért pont ez jutott az eszébe, jó hosszú prédikáció volt, kicsit el is szundított a végére, pedig nem akart, de hát öreg fej könnyen lekoppan. - Ó, szűzmáriám, hát ilyen az, mikor az Úr megpróbálja az ő híveit? – Micsoda gyönyörű gyermek! Egy kis ördögfióka. És mosolyog rám. Felém nyújtja a pici karját. Mintha mondana is valamit. Vajon milyen nyelven beszél? Vén bolond vagy, Kata, hát babanyelven. Ekkorka csöppségek még nem beszélnek. Majd megtanítjuk beszélni. Magyarul. A mi lányunk. Hozzánk tartozik. A bolond Fánit meg úgy kirúgom, ha szólni mer… már éppen ideje. - Na gyere, te kis csokikata! Gyere a nagymamához!