Versek szemtől-szemben

Holnap

Közel az ég ma éjjel

szaladj velem

lábam előtt virág száll

nem kérdezem

hol az út vége, meddig

suhan az éj

fogom a kezed mindig

gyere, ne félj

közel az ég ma éjjel

szaladj velem

tudod, egyszer majd én is

megérkezem

várnak valahol rám is

kitárt karok

közel az ég ma éjjel

s az angyalok...

néha ismeretlen

mélységek laknak

a szemedben

szikrát szór olykor

mint izzó zsarátnok

s rémülten hátrálok

ahogy jövő elől

a látnok...

minden dolgok

a földön és az égen

színesben, feketében

vagy fehérben

tegnap, ma, holnap

hozzád visz közel

mint part folyója habját

úgy ölel

a gondolat

szorosra font kezekkel

görcsös erővel

soha nem ereszt el

holnap

ha újra udvara lesz

a Holdnak

az árnyak félve

félrevonulnak

az álom

véget is érhet

a hangok

messze kísérnek

holnap

ha újra udvara lesz

a Holdnak

az arcok némán

földre borulnak

a béklyók végleg

felszabadulnak

zsoltárok

zúgnak a szélbe

súlyos

göröngyök

hullnak a mélybe

szemedben

sűrű az árnyék

a múlt a

jövőbe átlép

holnap

talán a szép is

még szebb lesz

holnap

kívánj majd jó utat

kedves…

Háromszor

Háromszor nyílt a hajnal-ablak,

te, akitől az álmot kaptam

mért gondolod, hogy megtagadlak?

Lépést lépésre, sűrű sorban

ott bandukolnak mind a porban

fáradt napok, hónapok, évek,

feketék, szürkék, hófehérek…

múltam könyvének ezer lapja

hamuvá hamvad virradatra.

Az első volt a semmi éje,

vak pillantás a messzeségbe,

a remény tükre megkopott,

ki visszanéz, nem én vagyok.

A második a kínok éje,

jaj-húrok nyüszítő zenéje,

számolatlan, sajgó sebek,

könnyes szememben rettenet.

Harmadik a  szakadék éje,

néma zuhanás le, a mélybe,

s a felvillanó képeken

csak fojtogató félelem…

Háromszor nyílt a hajnal-ablak,

te, aki mindig visszahoztál

mért akarod, hogy ittmaradjak?

Üres szobában néma arcok:

nem vallhatok mégsem kudarcot.

Álmot temetni nincs hatalmam,

érted sír a gitár a dalban,

érted ropják ezrek a táncot,

érted lobognak mind a lángok…

Először volt a semmi éje:

az öröm fényét adtad érte,

azután jött a kínok földje:

nem hagytad szívem összetörve,

s a szakadék szélén, a mélyben:

kezed nyújtottad újra – értem.

Háromszor nyílt a hajnal-ablak,

te, akitől az álmot kaptam

nem hiheted,  hogy megtagadlak.

Át a küszöbön

Ha átlépek az Éj-küszöbön

nem megyek messze, ne félj,

ha hívnak majd panasz-szavaid

azt akarom, hogy elérj

harmatba borult ősz-éjek után

ha reggeli csendre hív a magány

míg árnyak osonnak az ablak előtt

hol körben a repkény sűrűre nőtt

a gesztenyeágról ha hull a levél

s csöndes zizegéssel a földre leér

vak tükrök ezüstjén csillan a fény

s a néma varázsban ott leszek én

ha átlépek az Éj-küszöbön

a Hajnal bármit igér

hozzád köt a szív, hozzád köt a szó,

nem megyek messze, ne félj.

A meglesett dal

(Kemence, 2010. 07.21.)

Ott voltam én a fák között

mikor kutatva jött az este

lábujjhegyen, párját kereste

s az összeborzolt bokrokon

didergő holdfény hagyta árnyát

vonszolva bús, nehéz magányát

mely hallgatásba öltözött…

Ott voltam én a fák között

mikor szelíden, mint a gyermek

ki csak fecseg, rá sem figyelnek

gitár zendült a domb alatt

a mindig fürge pillanat

lustán megállt, fülelve, lopva

s álomba űző dallamokra

válasz-szonátát zümmögött…

Ott voltam én a fák között

mikor súlyos szárnyát kitárva

felszállt hangod, s a némaságba

lelket bocsátott, eleven

fények gyúltak a szemeken

szívek dobbantak egy ütemre

ajtók nyíltak a végtelenre

s szívekbe béke költözött….

Ott voltam én a fák között.