Még itt vagyok

Még itt vagyok

amíg elférek

két mosoly között a szád sarkában

s nem rettent

csendes hajnalon puha léptem a kert füvén

még itt vagyok

amíg szárnyatörött madárként

verdesek álmomban

s csak az ébredés szárítja föl a fájdalom könnyeit

még itt vagyok

amíg sóhajpostán üzenem,

nem vagy elég messze hogy ne lássam

fénytől összehúzott pilláid mögött

az öröm távoli ragyogását,

s ne halljam hangod súlyosan zengő harangját

ősi templom hívó szavát

még itt vagyok

tétován bolyongok  az álom és az éber lét határán

s megérinti arcom a béke puha szárnya

símogató melegével

még itt vagyok

halvány árnyék mögötted a falon

sötét éjeken arcod körül a fény

szél suhogása a bőrödön

s áhítatos zsoltár mely nem jut az égig

még itt vagyok

emlékeztetlek a tűz lobogására

soha nem hűlő parazsak melegére

emlékeztetlek a holnap kérlelhetetlen gyönyörűségére

(tegnap nélkül mit érne az is, mondd?)

még itt vagyok

párnádon a hajszál csigába sodorva

elsöpri óvatos lehellet

de szíven üt,  ahogy önmagába kunkorodva

átöleli a lusta időt

még itt vagyok

ne menekülj előlem, magad elől

hátára vesz a perc, s szalad velem

az örökkévalóság  felé

te se maradsz itt

por lepi lábaid nyomát

álmos szél köddé mossa hangod ezüstjét

s csak a szívzuhogás monoton dobolása füledben

ismétli újra meg újra: „szeretlek

s még itt vagyok.”

Erdőtűz

Ma éjszaka még szólnak a harangok,

szikrák szórják a fényt a fák felett,

holnapra már a csend suhan a tájon,

s torokszorító, üszkös döbbenet.

Ma éjszaka még lángok erdejében

tombol a forró, kénköves pokol,

holnapra már a halál hideg csendje

marad, ami a táj felett honol.

Ma éjszaka a sűrű avarszőnyeg

bíbor-parázsba borul reszketőn,

holnapra csak a fojtó, szürke füst

árnyéka ül a kihalt dombtetőn.

Ma éjszaka menekülő vadaktól

dobban a föld, sikolt, nyüszít a szél,

holnapra üres fészkek közt bokázik,

s feketére sült csontokon zenél.

Megállsz az úton – nem mész túl közel,

borzongva nézed – fenséges a kép,

kamera kattan –  kerekek pörögnek,

a veszélyből most ennyi épp elég.

S az út mellett a cigaretta csikkje

Lassan izzó, néma parázsgyerek:

„Ma éjszaka kicsiny szikra vagyok,

holnapra én is erdőtűz leszek”.

Hívlak, Mester 

Azt hittem, hogy majd mindig itt leszel velem,

ha elbotlom, megfogod a kezem,

segítesz, hogyha ostobán, balul

sülne el a varázslat – jó mágus is holtig tanul –

de cserbenhagytál, rémülten kutatnám

nyomod a füstben, mely fölszáll az égre,

s hiába hívlak, nem felelsz szavamra,

eltűntél ismeretlen messzeségbe;

gyámoltalan kezemben reszket a varázspálca,

félek, hogy köpenyem, s süvegem csupán álca,

tudatlanságom vétke most mindjárt kiderül,

meglátod, a varázslat úgysem sikerül,

bizonytalan szavakkal suttogom a szélbe:

Hol vagy Mester, segíts, ne hagyj magamra, még ne...

Mindig együtt arattunk sikert és csillogást,

ketten együtt legyőztünk könnyen mindenki mást,

mutattad az utat, csak végig kellett járnom,

most nemcsak téged, még magamat sem találom,

több voltál, mint tanító, apám voltál, barátom,

ellenfelem, ha kellett, szavad, úgy mint sajátom

hittem, tudtam, szó nélkül elfogadtam,

s most hirtelen-váratlan ittmaradtam magamban

ezer dolgom lenne, a világ tőlem várja

a nagy varázslatot, de félek, hogy hiába,

tenném is én, amit kell, ha volna bátorságom,

de eltűnt veled együtt, s most sehol sem találom,

bizonytalan szavakkal suttogom a szélbe:

Hol vagy Mester, segíts, ne hagyj magamra, még ne...

Gyermek voltam, még őrzi az emlékezet

a napot, mikor téged megismertelek:

elveszett árvaként bolyongtam az úton,

nézted, hogy rongyaim magamhoz szorítom,

a hűvös szél nagyon ne fújjon rajtuk át,

s hirtelen rajtam termett egy puha nagykabát,

melege átölelt, de többet ért meleg,

szeretettel teli tekinteted

s a szó, ahogy kérdezted: nincs hely, ahova menj?

van egy kuckóm számodra, nem félsz? gyere velem!

Sose hiányzott semmim, amíg melletted éltem,

most már megmondhatom, akkor se tőled féltem,

hanem hogy az álomnak hirtelen lesz majd vége:

hol vagy Mester, segíts, ne hagyj magamra, még ne...

Holnap mester leszek én is, ahogy a többi

varázslótanonc, és szeretném megköszönni

amit szavakba öntve talán nem is lehet,

és az a legszörnyűbb, hogy nincs is már kinek,

holnaptól tőlem várják, hogy gondjukat viseljem

a sors árvái, s kell legyen hozzá türelmem,

kell hogy legyen erőm, kell hogy legyen hitem,

s kell hogy legyen hozzá elég szeretetem,

és lesz is majd, tudom, hisz mind tőled tanultam,

te adod a jövőt, mert te adtad a múltam,

és értem is, hogy nincs még vége a világnak,

jönnek utánam, ahogy én jöttem  utánad,

varázspálcád hegye utat mutat a fénybe,

Hol vagy Mester, segíts, ne hagyj magamra, még ne...

Volt egy  ígéreted, én sose hittem benne,

de váltig állítottad, igaz mért is ne lenne,

azt mondtad, nálad százszor nagyobb tudós leszek,

elképzelhetetlen csodákat megteszek,

azt mondtad, az erőm akármihez elég

kezemben tartom ezrek halálát, életét,

örökségem a holnap, vigyáznom kell nagyon,

mert csak akkor lesz jobb, ha én is akarom,

de mondd, mire való akármi hatalom

ha másokon segít csak, és sose magamon

de azt ígérted... lássuk, igaz volt-e szavad,

minden erőm együtt, ami csak megmaradt,

szívemből küldöm most varázsigém az égbe:

Hívlak, Mester, maradj, ne hagyj magamra, még ne!

Istenhozzád

Legyen szavad bölcsők zenéje

ringatva édes álmokat

legyen harangok hűvös hangja

mely csend múltán is ittmarad

legyen szavad virágok szirma

lágy zizegés a fű felett

legyen szavad istenhozzád

ha elmegyek

legyen szavad csillagok hangja

fényes, tiszta és bűntelen

templom kövén zsoltár zenéje

földre terített életem

minden álma hozzád siet,

legyen szavad istenhozzád

ha elmegyek

legyen szavad sziklák morajló

hörgése hegyek peremén

a mélységbe utánam nyúlva

legyen szavad majd a remény

legyen szavad emlék-palást

beburkolva az életet

legyen szavad istenhozzád

ha elmegyek.

Hónapsoroló 

Hol a vadász, ki vadra vár

végére jár a január

havas húsát a hegy lesöpri

zergéket űz a szél, köszönti

napos napját a február

de március mosolyra hív

színnel, szagokkal, új szelekkel

felhőfészekben kikelettel,

és áprilisnak könnye hull

fénye mögött hűvös lapul

tócsát szárít a böjti szél

s ha vége már májusba ér

arany-esője hull a rögre

hársfa virága száll pörögve

június sárga, ért kalásza

fejét hajtja az aratásra

júliusi Nap lázas tüzében

elmerülsz a tavak vizében

augusztus mire véget ér

kemencében az új kenyér

s szeptemberben a sok diák

kerülné már az iskolát

október szőlőfürtjein

must édese csábít megint

november szürke ködsubája

didergő dért terít a tájra

és mire hó pihen a fákon

itt a december, a karácsony.

Száz szó, meg egy gitár

Száz szó, meg egy gitár

az idő körbejár

ablakok nyílnak

és csukódnak lassan

a test porrá törik

a lélek halhatatlan.

Fejem fölött a parkban

húrjait tépi egy bolond gitár

a dal, amit játszik, már halhatatlan

de aki játssza, ahhoz közel a halál

homályos szemmel néz rám

ismerős a pillantás

láttam ilyet sokat

a test összetörik az élet viharában

de a lélek, ha sírva is,

talpon marad.

Száz szó, meg egy kiáltás

ki hallja meg vajon

élet-kőbe botlott a lábam

valahol az úton

fájdalom-szikrák hullnak szerteszét

beborít a csalódás ködpalástja

hallom az álmok halk neszét

harangok hangja küldi

a magány üzenetét.

Fejem fölött a fákon

madarak ülnek, némán, mint a sír

az emlékezés vastag kötele

sokat kibír

messze visz el a múltba

gyorsan suhanó szárnyain a dal

egyszer volt, hol nem volt

mindenki volt egyszer

fiatal.

Száz szó, meg egy gitár

az idő körbejár

ablakok nyílnak

és csukódnak lassan

a test porrá törik
a lélek halhatatlan.

Guruló gyöngyök

Gyöngyök gurulnak szerteszét

gyémántgyöngyök – szelíd szavak

így szedem össze csendesen

ami szívemből megmaradt

ki szépen szól, szép szóra lel

ölelésre, aki ölel,

kiáltásra, ki rád kiált

s halált hív, aki oszt halált

bíborral ékes volt ruhád

arannyal ékes volt szavad

de elmentél, s koldus vagyok,

csupán a csend, mi ittmaradt

fényekkel ékes volt szemed

mosollyal ékes volt a szád

s ezer csillag csodája hív

ha gondolok csak újra rád

voltál szememben nyári szél

mely boldog álmokról mesél

voltál fülemben suttogás

álmomban égő látomás

voltál köröttem tűzlepel

ölelésedben égtem el

voltál szívemben dobbanás

de nem maradtál semmi más

csak egy maréknyi könny-göröngy

szememből hulló, szétgurult,
gyémántos fényű tiszta gyöngy.

Ugyanaz a Nap

Míg lustán hömpölyög

köröttem az idő

és gondolataimmal megérintelek

percek múlnak, órák,

évek és életek

s összemosolyog árnyékom mögött

a tegnap, melyben nem voltál

s a holnap, melyben nem leszek.

És mégse félek attól,

meddig ér

a tegnap takarója

s a holnap mit ígér,

míg ugyanaz a Nap süt

szelíd szemével ránk

nem is olyan rossz hely
ez a világ.

A nekem rendelt hely

Álmomban fűszál voltál a lábam alatt

s rettegtem, nehogy eltapossalak.

A világ szélén ültem és lógattam a lábam,

csillagok álltak körül feszes vigyázzban.

Bolond álom volt, jó hogy vége lett,

s holnap megint találkozom veled,

fűszál leszek, mely lábadhoz símul,

s rettegek, nehogy rám taposs óvatlanul.

A világ végén járva ha te is megpihensz,

vigyázzban álló csillagokra lelsz.

Nincs élet álom nélkül, nincs élet nélkül álom,

s ha majd a nekem rendelt helyet megtalálom,

hol fűszálak vigyáznak léptemre, meg a csend,

hol mindig meghallom, ha valaki üzent,

hol nyitva a tenyér, és nincs ára a szónak,

a szemek mosolyognak, s a dalok szívből szólnak…

Ha megtalálom majd azt a helyet,

többé nem kell félnem, hogy elveszítelek.

Én, a szörny

Lépj be az ajtón, s csukd be csöndben,

már vártalak.

Gyere közelebb, ne félj tőlem,

nem bántalak.

Ha félsz rám nézni, csukd be a szemed,

szörnyeket látni senki sem szeret...

A meséktől kaptam az életet,

ott születtem, túl az üveghegyen.

Tőlem mindig féltek – ez már a hatalom?

De nem én akartam, hogy így legyen.

Sosem próbáltam senkit bántani,

úgyis túl ostoba hely a világ:

szép csak a szépséget szeretheti,

s a szörnyeteg fusson, amerre lát.

Én sose vágytam rá, hogy szép legyek,

csak azt akartam, hogy szeressenek.

Tudom, ez most a mesék zord világa,

de lásd, a kibicnek semmi sem drága...

könnyen döntesz, de itt, a mese szárnyán...

- hadd fogjalak szavadon -

ha te volnál a szörny, s én a királylány,

kit engednél szabadon?

S bár igazságot szolgáltat a végén

jól tudjuk, hogy a valóság nem ez:

a szörnyek mindig egyedül maradnak,

s királylánynak lenni sem érdemes,

jut majd neki egy dúsgazdag királyfi

akit minden szörnynél jobban lehet utálni.

De a mese mégis mese marad:

felfénylő gyermekszemek erdejébe

varázslatot hozhat  a pillanat,

s a sok kis törpe: csúf, sovány, kövér,

pösze, pisze, sánta és dadogós

mind elhiszi, hogy ő is annyit ér

pont annyit, mint a legkisebb királyfi

elhiszi: karja kő, szíve acél,

sárkányt öl, és elmozdít hegyeket...

hagyd meg hitüket, amíg csak lehet!

Kibicnek lenni könnyű,

nincs mit veszítened,

csak kívülről nézed az éveket,

csettintesz egyet: függöny fel, mehet....

a közönség szájtátva vár, figyel,

de valakinek játszania kell

a meséket - az életet.

Én ott születtem, ott, a mesék erdejében,

s ott is fogok meghalni, ahol éltem,

szörny a szörnyhöz, királylányhoz királyfi,

az élettől nem kell túl sokat várni.

Nem lehetsz mindig kibic, bár szeretnéd,

néha élesben mondod fel a leckét.

Hogy jutalom, vagy büntetés, ki tudja,

már a királylány csókja sem valódi,

maradok szörny, és nem változom vissza,

sosem hittem, nem is fogok csalódni.

De én a szörny, kitől retteg a fél világ,

álmaimban életre keltem a csodát,

csukott szemmel szállok a mese szárnyán,

mosolyog a tükör, megcsókol a királylány...

s bár ébren néha a szívem sajog,

álmomban mindig királyfi vagyok,

s hiszem, hogy az álmok csak akkor érnek véget,

amikor velük együtt véget ér az élet.

Csukd be a könyvet, hogyha elmész

kinn tágasabb,

hagyd itt nekem a töprengést,

s az árnyakat,

régi mesékből új tanulság

ritkán fakad,

de minden mese új az újszülöttnek,

hát mondd el, hogy szívükben néha

emberek a szörnyek,

s akármi is történik ott kinn,

vagy idebenn,

a varázslat csak varázslat marad.

Horror

Ma éjszaka az árnyak visszatérnek

Csodaországban Alice se marad

a százfejű szörny vérre szomjazik

és holtakat falnak a madarak.

Ma éjszaka kinyílnak mind az ajtók

a rémek itt futkosnak szabadon

szélfújta füst szagát hozza a Hold

s karmok árnyéka libben a falon.

Ma éjszaka, ha zizzen a levél

ölelj szorosan – hozzád bújik, aki fél

reggelre minden elmúlik, lehet

de még egy kicsit hadd féljek – veled.