Nem szoktam kritikát írni. Ne tévesszen meg senkit, ez se az. Csak hát az élményt, ahogy az örömök mindegyikét, jólesik megosztani másokkal. Ezt teszem most.

 

Nádas-varázs

 

Nem járok képtárakba. Nem mintha nem szeretném a szép képeket, de inkább a fotók felé húz a szívem, mint a festményekhez. Na persze a Nagyok, a Klasszikusok, ők csodálatosakat alkottak, de azokat a  képeket jobbára csak reprodukciókon látom album vagy monitorméretben, szépségesek így is, de azért nem ugyanaz... Mint az élő koncert meg a videoklip. A nonfiguratívokat ritkán értem, feszélyez, hogy nem tudom eldönteni, bennem van-e a hiba, vagy talán mégsem? A Variációk festékpacákra gyűjtőcím alatt elkövetett posztmodernektől szemrángást kapok, igyekszem tartani tőlük a húsz lépés távolságot, mielőtt megrendülne a hitem a művészet szépségében... mondom, nem vagyok tipikus tárlatlátogató.

 

De néhány napja kedves invitálást kaptam egy képkiállítás megnyitójára. Nem volt előttem egészen ismeretlen a művész, a nyáron már láttam  néhány apró képét Pécsett a Nemzetközi Miniatúra Kiállításon,  nagyon megérintett a belőlük áradó erő. - Miért ne? - gondoltam, és átruccantam Kaposvárra megnézni a tárlatot.

Az első, ami meglepett, a nagyszámú közönség volt. Rémlik, hogy az ilyesféle események többnyire a sznobok gyülekezőhelyéül szolgálnak, de ezúttal másról volt szó. Hallgattam a körülöttem lévők beszélgetését, ahogy lépkedtem köztük fölfelé a lépcsőn "tavaly is gyönyörű képei voltak, emlékszel?" "muszáj megnézni őket" és egy kicsit recsegős idősebb hang, amiből kicsengett a büszkeség "a mi Józsink".

Aztán a tömeggel együtt besodródtam az ajtón, és egyszerre ott voltak a festmények. Készületlenül ért. Mint amikor a tengerparton bokámmal kóstolgattam a vizet, aztán jött egy kétméteres hullám, átcsapott a fejem fölött, s egy tört pillanatban egyszerre voltam kagyló a homokban, lebegő meduza a vízben és sirály a tenger fölött, meg persze tarajos hullám is - mert mindezek, az idő, és benne a tér milliárdnyi darabkája, így együtt a világ maga.

Valami hasonló varázslat történt ahogy néztem a képeket, megpróbálom elmondani miféle, de félek, úgysem sikerül.

 

 

.... érzed, hogy árad a forróság a tűztánc vásznából, a táncosok teste szemed előtt mozdul-rebben-hajlik, hallod a dobok távoli, ütemes hangját...

 

... és hallod, igen, hallod a csend falán legördülő hangokat a zenész árnyékképe mögött, mert benned muzsikálnak...

 

... ahogy bámulod a mester arcára feszülő figyelem ráncait - meg se nézed mit készít éppen tálat, kancsót vagy vázát, de hisz oly mindegy, lehetne szobrász, fafaragó vagy éppen festő is - ő már látja a kész művet....

 

... és érzed a szégyen pírját fölkúszni arcodon, amikor az aluljáró vén koldus-hegedűse fejét lehajtva várja a fillért-forintot - te se adtál neki....

 

... s a szemerkélő eső nyálkás-hűvös cseppjei bekúsznak a gallérod mögé, hiába az ernyő, a kapucni, belülről is esik...

 

... és az alkony az Adrián, ilyen gyönyörű csak a tenger lehet a maga végtelen valóságában, ahogy Isten idesírta a Földre...

 

... s a tájak, utcák, fényben és árnyékok között, masszívan és törékenyen, idejét múltan és időtlenül, kőből, téglából, ecsettel a vászonra álmodva....

 

.... és a hajnali álom ködös csodafája az úttal, mely a semmibe visz - ha behunyom a szemem, akkor is látom magam előtt, hiszen ez egy igazi, igazi álom...

 

 

De minek is akarom elmesélni az elmesélhetetlent, olyan ez mintha megpróbálnám szavakkal visszaadni a muzsika varázslatát. Aki teheti, nézze meg a saját szemével Nádas József tárlatát Kaposváron az Együd Művelődési Központban.

 

Aki meg nem jut el Kaposvárra, annak ajánlom az alábbi linket, nem mérhető az élő képek varázsához, de kóstolónak is valódi élmény az alkotó műveiből:

http://www.kepafalon.hu/Nadas_Jozsef_festmenyek_mid_733.html

 

Kaposvár, 2009. szeptember 23.

 

 Muzsika 0-99 évesig

(Rendhagyó tudósítás a VIII. BAKONYTÉRSÉGI ÉS KISBÉRI NAPOK zárókoncertjéről 
2007. VII. 29-én)

 

A Lovasnapok több mint egyhetes, gazdag rendezvénysorozata megfáradt kissé az utolsó délutánra. A sátrak zsinórja megroggyant, a köztük kígyózó kábelkötegek besüppedtek a füves talajba. A padok egy része rokkanttá minősült, csak a pónipacik bandukoltak körbe-körbe lehajtott fejjel a kavargó porban, hátukon a megilletődötten pislogó városi gyerkőcökkel. A lovas- és lósportok rajongói, akik a Kisbér név hallatán fölkapják a fejüket és meleget éreznek a szívük táján, elpilledten pihentek a „Zimmer Frei” táblákkal diszített házak mélyén. Fülledt, meleg idő volt, bár a napsütés veszített már erejéből.

Lassan gyülekezett a tömeg, a sörcsapnál tiszta konyharuhát vett elő a lány, és lopva fölitatta vele a mellei közé csorgó izzadtságot. A kopott, fekete, szekrény méretű hangszórókból álmosító, jellegtelen zene szólt, ügyet se vetett rá senki. Amíg föl nem csendült az összehasonlíthatatlanul bársonyos, zengő hangon egy hamisítatlan latin dal.

– Wer ist dieser Kerl? – kérdezte egy recsegő hang mögöttem, s a Mutti rápisszegett: – Sei ruhig! Mert akkor már ott álltunk a színpad előtt mind, zümmögve és ringatózva, elmerülve önfeledten a muzsika óceánjában. És áradt-zúgott a dal tovább, de ez már rock-and-roll volt, igazi, dübörgős, szívből jövő. Reszketés, tombolás, tapsvihar. Az arcokon ragyogás, a karok a levegőben, a szívekben gyönyörűség. És könnyek a szemekben, mert: „...good night Joe” és ha valaki még nem tudta volna mi az a reggae-zene, többé már nem felejti el.

– Tökjó, nem? – villant rám a korai tizenéves srác szeme a szögesdrótosra zselézett fürtök alól. Aztán – ráncaimtól kicsit hátrahőkölve – zavartan szabadkozni kezdett.

– Semmi gáz, kölyök! – mondtam a másik oldalamon álló mindenórás kismamára kacsintva. 
– Nem láttad a kiírást? Torresdani 0-99 évesig.

 

Morcos konzekvencia

 

Lelkes pályázó vagyok. Nem régóta, csak mióta fölfedeztem, hogy milyen remek alkalmat adnak a megmérettetésre az irodalmat kedvelő-művelő hozzám hasonló futóbolondok részére. Mindig-mindig nekifutok lelkesen, mint ökör a karámkerítésnek. Többnyire úgy is járok.

De még ez sem szegi kedvem. Szeretem a matematikát, számtalan megfellebbezhetetlen törvényével egyetemben. És úgy vagyok a pályázatokkal, mint az egyszeri sebész a 87. műtét után: Most már a nagy számok törvénye alapján is sikerülnie kell.

Szóval: pályáztam. Már megint. Érdekes volt a lehetőség, bár díj nem volt kitűzve, napi százezer olvasó lehetősége, kötött témakör (ami el is riaszt, meg vonz is), szigorúan kötött terjedelem (ami megizzasztott), és egyáltalán: a kihívás. És nagyon tetszett, hogy valamennyi pályázati anyagot ott olvashatom a neten, válogathatok köztük, felbecsülhetem, hova tenném én magam (még ha följebb is, mint azt a józan ész és az értő (vagy akár csak külső) szem tenné). Beküldtem a maximálisan lehetséges öt verset. Aztán leültem és vártam. Túl sokra nem számítottam, de azért egy vagy két vers, talán.... Tudtam, sok a jelentkező, és még több a pályamű. Aztán megjött a sajnálkozó válasz. Morcos képpel fogadtam. Már megint valahonnan kirúgtak. De nem természetem a szomorkodás, így hát nekiálltam megtekinteni a mestereket, akiknek sikerült. Belekapkodva olvasgattam, hol ide, hol oda.

Hm. Ez szép. Ez érdekes.

Na. Egy Haiku. Ehhez nem értek. A haikuról nem is olyan régen még azt hittem, valami japán süteményféle. El is képzeltem magamnak, olyan szép kis ferde csokirudacskákkal...

Ez egy háromsoros. Háromsoros verseket én is írok, de a töredékek gyűjtőbe, hátha egyszer vers lesz majd belőle. Elküldeni nem jutott volna eszembe egyet se. Másoknak mennyi esze van!

Na, most olvassuk el ezt. Még egyszer. Hát, még egyszer megpróbálom, hátha megértem. Mondták már nekem sokszor, hogy műveletlen vagyok, meg hogy megrekedtem Arany Jánosnál, ami azért nem igaz, mert sok mai költőt-írót is szeretek.

Azt is tudomásul vettem már, hogy a verset a prózától nem a rím különbözteti meg. Nem is a ritmus. De akkor mi? A  gondolat, a líraiság, talán.... De kell még lennie valami másnak is, mert van ahol mindegyik hiányzik, és mégis vers. Vagy nem? Az ékezetek, írásjelek hiánya önmagában még nem tesz verssé pár sort. De lehet, hogy csak én gondolom így.

Hiszen a dalok (az igaziak) sem úgy születnek, hogy a macska véletlenszerűen végigsétál a zongorán. Hát kritikusnak nem lennék alkalmas, az már biztos.

Arra azért jó volt ez a kóstolgatás (hiszen a végére még nem értem, majd szép lassan, még megfekszi a gyomrom egyszerre) hogy elszálljon a bosszúságom.

És hogy levonjam a magam számára a konzekvenciát: Egye fene az összes megmérettetést, én akkor is inkább magyarul írok!

 

Kert az örömhöz

Az a fajta ember vagyok – meg nem mondhatom, miért – akit unos-untalan leszólítanak az utcán. Elkezdve a „néni kérem, meg tetszik tudni mondani, hány órá”-tól a „merre menjek a templomhoz, temetőhöz, postához”- féle kérdéseken át egészen a „hogy van aranyoskám, szép idő van” kezdetű, magányosság-űző beszélgetésig.

Hanem a hét végén olyasvalami történt velem, mint még soha. Megszólított egy madár.

Nem vagyok bolond, legalábbis nem jobban, mint ti, többiek, nem gondolom, hogy értek az állatok nyelvén, bár természetesen a kutyám ugatásának hangszínéből meg tudom állapítani, ki jön, a postás, a szemetes, egy családtag, vagy egy idegen. De az egy másfajta történet.

Unokámmal meglátogattuk a győri állatkertet. Ő ugyan már jól ismerte, hisz itt él, s kedvelt látnivalói közé tartozik, de most el akart dicsekedni vele nekem is, milyen szemet-szívet gyönyörködtető körülmények között élnek itt ezek a cseppet sem hétköznapinak mondható, de mindenképpen boldognak látszó állatok.

Kicsit vonakodva álltam rá, húsz-harminc évvel korábbi emlékeim szűk és sötét ketrecekben, bűzben és koszban vergődő, vagy éppen kopár, tűző napon senyvedő-szikkadó vadakat idéztek, hulló szőrű, homályos szemű, fásult közönnyel bámuló nagymacskákat, tépett tollal gubbasztó madarakat, porban fuldokló patásokat.

De ez most valami más volt. A fantázia, a szépérzék és az állatszeretet valami egészen sajátos ötvözetével alaktították/alakítják ezt a (tündér)kertet azzá, aminek lennie kell: a benne élők valódi otthonává. Talán itt a lakóknak is van szavazati joguk. Talán valaki megkérdezte a majmot, a medvét, a struccot vagy az őzeket, miféle világban éreznék jól magukat. Még sose láttam farokcsóválva a kerítéshez szaladó dámszarvast, őzikét, botorul azt gondoltam, ez a viselkedés csak a szomszédék kölyökkutyájának sajátja.

A bizalomnak micsoda óceánja képes elsöpörni az embertől való ősi irtózatot, amely kiirthatatlanul ott lapul a génekben? Komoly tanulság volt számomra emberekről, állatokról egyaránt.

Bár volt azért egy kis keserű szájíz is a sok édesség közepette, és nem bírom ki, hogy el ne mondjam. Igaz, nem a lakókat érinti, csak a látogatókat. Nos, a tájékoztatás mértéke és milyensége bizony komoly kívánnivalókat hagy maga után. Sok állatnál csak hosszas bolyongás után találtuk meg, ki is ő, s van köztük, aki még most is őrzi (számunkra) inkognitóját. De gondolom, ezt a gyermekcipőt majdcsak kinövik előbb-utóbb a vitathatatlanul jószándékú „alkotók” (ezt a kifejezést a legmélyebb tisztelettel használom, a szó valódi értelmében).

Gyönyörködtető sétánk vége felé – a papagájkert mellé érve – valaki rám füttyögött. Megálltam és körülnéztem, de nem láttam, honnan jött a hang. Éppen indultam volna tovább, amikor újból rám füttyentettek, most már ki tudtam venni az irányt is. A fejem fölötti ágon nagy, szürke, görbe csőrű madár ült, és merően nézett.

„Te fütyültél?” Félrehajtotta fejét, és furcsa, berregő hangot bocsátott ki görbe csőrén. Elnevettem magam. Erre sértődötten pisszegni kezdett, még a tollát is felborzolta. Ellenállhatatlan volt. Beszélgetni kezdtünk. Ő mindig gondosan kivárta, amíg befejezem a mondatot, csak akkor bocsátotta útjára hangutánzó füttyögéseinek valamelyikét, mindig újabbat, mindig másfélét. Kétszer is továbbindultam, de mindig utánam fütyült, és muszáj volt mindig visszafordulnom. Végül elbocsátott, és én továbbmentem felhőtlen örömmel és vidámsággal a szívemben, de előbb még megkerestem a táblát, kivel is beszélgettem.

„Viszlát, Jákó! Visszajövök!”

 

Egy régi mese margójára

Álláshirdetéseket böngészgetek, telefonszám is van. Felhívom. Kedves női hang: - Kora? Megmondom. 5 másodperc csend. Szinte hallom a rosszallást a dróton át: „Ej, ej, te vén csont, mit foglalod itt a helyet, a vonalat az ifjúság elől!” Aztán jól kiszámított adag sajnálkozással. „Köszönjük. Majd értesítjük.” Az elérést nem várta meg. Letette.

Pályázatokra kattintgatok, ízlelgetem az új kifejezéseket: ... Ifjú ígéretek, ... Fiatal tehetségek, ... Kezdő szárnypróbálgatók... Hát a kezdő stimmel, de az én szárnyaimból már hullik a toll.

Menjünk tovább. ...Lendületes csapat, ... Sikeres pályakezdés... Nézzük az ABC-t: Ö betű: Öreg tehetségek? Ilyen kategória nincs. Sz betű: Szívós és kitartó vén csontok? Semmi. T betű: Tapasztalt öreg rókák? Naná, hogy nincs. V betű: Veterán ígéretek? (bár ezt a szót már szinte csak a Vietnamot megjárt katonákra alkalmazzák) de persze itt sincs semmi. Mindenki-akárki. Na, ilyen kategória van, ott beérkezés után szelektálnak a mellékelt önéletrajz (esetleg fénykép) alapján.

Konzekvencia levonva: Ez itt egy ifjú világ, hess a porondról vén csigák, nem bírjátok a lépést. Persze, ha meg sem próbálhatják...

Kérem szépen! Csipkerózsika 116 esztendős volt, amikor a királyfi fölébresztette. Tessék utánaszámolni!