Országházon kívülről

Előljáróban: sem pártnak, sem egyesülésnek, semmiféle érdekcsoportnak

nem voltam, nem vagyok, s nem is leszek tagja.

De gondolkodni azért néha szoktam, csak így országházon kívülről, egyszerű ember módjára.

************************************ 

Szelet vetek

Szelet vetek most, s alighanem vihart is aratok, de néha muszáj kimondani amit érzek, ember mivoltomhoz éppenúgy hozzátartozik ez, mint a szelídebb – vagy éppen vadabb – oldalam. (Ne haragudj, kedves NemTom, nem ellened szólok, csak éppen a te írásod idította el a tollat, mely régóta ugrásra készen várt!)

Ragadozó vagyok. Nem érzem, hogy bocsánatot kellene kérnem miatta, nem is az én döntésem volt, hanem az evolúcióé.

Megsímogatom húsvétkor a kisnyuszit, aztán pünkösdkor saját kezemmel vágom tarkón, hogy rántott nyúlcombot csináljak belőle. Elbűvölnek totyogásukkal a pelyhes kispipik, de gond nélkül vágom el a csirkék torkát, mielőtt megkopasztanám őket a paprikáshoz. Nem vagyok vegetáriánus, bár a zöldséget-gyümölcsöt jobban szeretem a húsnál, de úgy vélem, mindkettőre szüksége van a szervezetemnek, s szívesen megeszem ezt is, azt is. Nem érzek lelkifurdalást miatta, miért is éreznék?

Nem kínozom az állatokat, és az embereket sem, bár ez utóbbival sokkal kevésbé és kevesebben törődnek, mintha nem volna olyan fontos. De kiosztok egy taslit a kutyámnak, ha fölugrik a fehér kosztümömre, s a fiamnak is, ha gyufával játszik. Nem okoz örömöt a mások szenvedése, legyen az ember, állat, növény, a virágot is megszánom ha szomjas, és vizet adok neki. Még él bennem a remény, hogy ha nekem lesz rá szükségem, engem is megszán majd valaki, valami.

Ember vagyok. Egyszerűen megpróbálom ehhez tartani magam, de néha nagyon nehéz. A világban, mely a gyilkosok jogait az áldozatok jogai fölé helyezi. A világban, ahol aranyhalat körakváriumban tartani vétség, de éhenhalni nem az. A világban, mely szigorúan előírja a tenyésztett tyúkok életkörülményeit, de nem érdeklik a (nem tenyésztett, csak úgy ideszületett) emberek életkörülményei. A világban, ahol a pedofilok jogaiért sztárügyvédek harcolnak, de a kisemmizettek jogairól senki se beszél (minek beszélni arról, ami nincs?). A világban, ahol a sajtószabadság takarásában csüdig gázolunk a szennyben, ahol büntetlenül zúdítjuk mások nyakába a magunk kotyvasztotta ocsmányságokat, s nem látjuk, gyerekeink-unokáink éppen most veszik rólunk a példát, amihez a jövő útját igazítják.

Egyenlőek vagyunk. Ez a demokrácia lényege. Nos, én nem tartom magam egyenlőnek azokkal, akik gyerekeket kínoznak és erőszakolnak meg, azokkal, akik emberekre lőnek és lövetnek, vagy bombát robbantanak a tömegben. Nem érzem magam egyenlőnek azokkal, akik ártatlanokat mészárolnak le iskolákban, bevásárlóközpontokban, és azokkal sem, akik felmentik őket. Nem érzem egyenlőnek magam a gyilkosokkal, a csalókkal, a szélhámosokkal, azokkal, akik visszaélnek a hatalmukkal, sem azokkal, akik semmibe veszik a hierarchiában/táplálékláncban alattuk állókat.

Törvények, elvek változnak. Nem maguktól persze, mi emberek változtatjuk, alakítjuk őket. A többség, vagy a kisebbség. Néha belülről, máskor kívülről. Van, hogy jó irányba, és előfordul, hogy rosszfelé.

De van egy köztük, amely sohasem változik: „az erősebb kutya elve”. És mint tudjuk, a kutya is ragadozó.

Békemenet

Békemenet indul január 21-én, szombaton Budapesten. Napok óta töprengek rajta hogyan és miképpen, de el kell mennem.

Tudom, nem várja tőlem senki, hogy öregen, betegen 200 kilométert zötykölődjek a vonaton, aztán végigvonszoljam a seggem a főváros utcáin egy kormányért, amelynek az intézkedéseivel nem mindig értek egyet (és nem is mindig értem őket) vagy egy miniszterelnökért, akivel személyesen soha nem találkoztam. De úgy érzem, a békemenet nem is erről szól. Hanem az országról, amelyben születtem, amelyben élek, és amelyben majd meghalok. Magyarországról.

Vannak dolgok, amikben hiszek, és vannak, amikben nem. Hiszek a demokráciában, abban, hogy egy ország, egy nép saját maga alkothassa meg alaptörvényét (alkotmányát) anélkül, hogy más országok beleszólhassanak. Nem  hiszek abban, hogy Clintonné nagyságos asszonynak álmatlan éjszakái vannak szegény, elnyomott magyar emberek miatt.

Hiszek abban, hogy sajtószabadság van egy országban, ahol mindenféle következmény nélkül jelenhetnek meg a médiában olyan hazugságok, hogy az operabálon közjogi méltóságok és neves személyiségek hamutartókat loptak (bár őszintén szólva én nem így értem a felelős sajtó szabadságát).

Hiszek abban, hogy az Európai Unióhoz társként, partnerként csatlakoztunk, nem vazallusként. Nem hiszek abban, hogy ezt az Unió vezetői is így látják, amikor ostorpattogtatással próbálnak bennünket visszaterelni a karámba.

Hiszek abban, hogy magyarként nem érek kevesebbet más népek fiainál, akkor sem, hogyha ezzel nem mindenki ért egyet még ebben az országban sem.

Hiszek abban, hogy ha felemeljük a fejünket, ha nem engedünk rátaposni, lesz jövőnk, ha nekünk nem, legalább a gyermekeinknek, az unokáinknak.

Hát ezért gondolom úgy, hogy ott a helyem a békemenetben.

Orbán Viktor kapott egy visszautasíthatatlan ajánlatot

(a demokrácia és az erősebb kutya elve)

2012-t írunk, és az utca embere nem hülye. Nem kell hozzá közgazdász professzornak, elemzőnek, politológusnak lenni, csak a vak nem látja, mi történik velünk, körülöttünk.

Az EU vezetői félnek. Félnek, hogy Orbán Viktor bebizonyítja, a parányi kis Magyarország képes egyedül kimászni a hínárból, és ha sikerül neki, talán a többiek is megpróbálják. És akkor mi lesz a hatalommal? Mi lesz a kényre-kedvre osztogatott utasításokkal, előírásokkal, korbáccsal nyújtott mézesmadzag-hitelekkel? Félnek. Van rá okuk.

Ezért aztán visszautasíthatatlan ajánlatot tettek Orbán Viktornak (tetszettek olvasni a Keresztapát?), pisztolyt nyomtak a fejéhez, vagy aláírja az IMF-EU megállapodást, vagy kinyírják az országát. Be is bizonyították, hogy meg tudják tenni, európai és amerikai külügyminisztereket és minden arra kapható politikust rászabadítottak a magyar kormányra, üssék-vágják, ahol érik. Ha van rajta sapka, azért, ha nincs rajta sapka, azért. Mégcsak nem is leplezik a célt, be sem csomagolják szép szavakba, két kézzel szórják a hazugságot, arra sem figyelnek oda, hogy legalább hihető legyen. Csak ártson. Nem nehéz kitalálni, mivel vették rá az együttműködésre azt a csürhét, amelyik Magyarországon baloldalinak nevezi magát, bár az égvilágon semmi köze a baloldali értékekhez, őket eddig sem érdekelte más, csak a pénz.

A módszer nem új, legfeljebb az indok. Féltik a magyar demokráciát. De tetszik tudni, 2012-t írunk, az utca embere már nem olyan ostoba, mint száz évekkel ezelőtt. Pontosan tudjuk, a kutyát nem érdekli az EU-ban, hogy a magyar emberek hogy élnek, mit csinálnak. Ha érdekelné, akkor nem hagynák fölkúszni a csillagos égbe a svájci frankot, nem döngölnék a földbe megfontoltan a forint értékét, nem minősítenék le szándékosan és valós indokok nélkül az országot, nem mondanának véleményt olyan törvényekről amelyeket el sem olvastak, és nem szajkóznának a nemzetközi sajtóban olyan hazugságokat, amelyeknek a valóságtartalmáról nem győződtek meg. De megteszik. Mindegy, hogy mit, csak ártson.

Azért nem ártana elgondolkodni rajta, ha holnap népszavazás lenne Magyarországon, vajon hányan szavaznának arra, hogy maradjunk az Únióban? Félek, nem lenne meg az egyszerű többség sem. Mert az emberek nem szeretik a kényszerítést, de még annál is jobban gyűlölik azt, ha  hülyének nézik őket.

Kényszeríthetik Orbán Viktort, hogy úgy táncoljon, ahogy az EU-vezetők fütyülnek?

Igen. Megtehetik.

De ne tessék a Demokráciára hivatkozni! Ez az Erősebb Kutya elve.

Kicsi krumplik...

Nem szeretek és nem is akarok politikával foglalkozni, de néha úgy érzem, a politika foglalkozik velem, velünk. Lehet, hogy ez a dolga?

Új médiatörvényünk van, amivel úgy jártunk, mint egyszeri háziasszony a felborult borsszóróval, mindenki prüszköl körülöttünk. Ahogy prüszköltek pár hónapja az IMF hitel visszautasításakor, ahogy prüszköltek a banki adók kivetésekor... némelyek okkal (ki szeret fizetni ha nem muszáj?), némelyek csak azért, hogy mutassák, a másik oldalon állnak. Prüszköltek és fenyegettek EU-szankciókkal, bojkottal, súlyos következményekkel  ("megmondlak apádnak, majd meglátod, mit kapsz tőle!").

Véletlenül sem akarom elhitetni, hogy gazdasági szakember lennék, vagy hogy a legcsekélyebb mértékben is értek a politikai játszmákhoz. Egyszerű ember vagyok, hétköznapi gondolatokkal, "Mari néni" ahogy mondani szokták.

De egy ideje kezdek torkig lenni az "olyan kicsi krumplik vagyunk" szemlélettel. Fogalmam sincs róla, hogy az elmúlt hónapok intézkedései jót vagy rosszat hoznak számunkra a jövőben, de nem bánom, hogy végre valaki ki meri mondani: Nem, nem vagyunk kicsi krumplik!

Sose voltam, nem is leszek zászlót lengető, Árpád-sávot követelő "nagymagyar", de bizonyos vagyok benne, hogy nem vagyunk elhanyagolható részlet a világ térképén, bármilyen apró pöttynek tűnik is madártávlatból ez az ország. Önálló, meghatározó elemei vagyunk a nagy egésznek, teljes jogú részei.

Nem vagyunk kicsi krumplik! És bármilyen óriási a politika kondérja,  ne hagyjuk magunkat belefőzni mások levesébe!

Gátak

Rémület és pusztulás, fájdalom és halál. Nehezen gyógyuló sebek a testeken, sohasem gyógyuló sebek a lelkekben.

Vajon mikor tűnt el, mikor szakadt át az a gát, amely a közöny és a kapzsiság mindent szétmaró iszapját tartotta maga mögött? Milyen magas pénzoszlop képes ledönteni a lelkiismeret, a neveltetés, az együttérzés, az emberség sokszoros védőgátját?

Keresztény, mohamedán vagy ateista, emberek mind, együtt, egymás mellett, jól-rosszul (mostanság inkább rosszul) működő szimbiózisban a természettel.  Szimbiózis=együttműködés.

Részletesebb definició szerint: Szervezetek kölcsönösen hasznos együttélése.

Irodalmi megfogalmazással élve: Segítsünk egymásnak élni! A Föld az embereknek, az emberek a Földnek.

Hát ez nem nagyon megy. Nem is fog, amíg úgy gondoljuk, a Föld van az emberekért, nem pedig valamennyien egymásért.

Föl kellene építeni újra azt a gátat. Magasra, erősre, megbonthatatlanra. Föl kellene építeni, mielőtt késő lesz.

Szörnyű mementó a jelen és a jövendő népeinek Európán innen és túl. Van egy hely a világon, ahol a gyász színe vörös.

A belgákkal mi lesz...

A véres  választási csatamező kellős közepében, alig karnyújtásnyira a mindent eldöntő vasárnaptól, ismét eszembe jutott Fehér Klára örökbecsű kis villanása, a "Hová álljanak a belgák". A mai fiatalok számára nem jelent túl sokat ez a név, de akit érdekel a történet, majd utánajár a Google útvesztőiben - hisz erre találták ki, nemigaz?

És hogy miről jutott eszembe? Nos arról, hogy a világ nem sokat változott azóta.

Van ebben az országban majdnem kilencmillió ember, fiatalok és öregek, aktívak és nyugdíjasok, munkában megszakadók, és munka nélkül sínylődők, akik nem szeretnék eldönteni, hogy melyik lábuk a fontosabb, a bal vagy a jobb, akik nem szeretnének utánajárni, honnan jöttek az őseik hetedíziglen, akik nem szeretnének új hazát keresni a gyerekeiknek, unokáiknak, dédunokáiknak. Van ebben az országban majdnem 9 millió ember, aki csak békében szeretne élni, örülni a mának, várni a  holnapot,  hinni a holnaputánban.

Halló! Érdekel valakit, mi lesz a belgákkal???? 

Mitől magyar...

Mitől lesz valaki magyar?

Nem a születési helyétől, megszületni útközben is lehet, autóban, útszéli motelben, gyógyüdülésen vagy zarándokúton. Nem attól, hogy mi van az állampolgárság rubrikában, iratok, betűk, pecsétek nem tesznek senkit magyarrá. Nem attól, hogy milyen a bőre színe, fehér vagy sötét, szőkehajú vagy éppen fekete, és nem is attól, hogy tisztán beszéli-e vagy törve a nyelvet.

Mi az, ami ezeknél sokkal fontosabb?

Tudom, vannak zászlós-kacagányos vitézek, kiknek a csizma a lábbeli, s családfájuk gyökerét a hét vezér sírjai közt keresik. Számukra a történelem száz éve megállt, Trianont sziszegő betűvel ejtik, mint más a szitkot. Vajon csak ők a magyarok?

Fróni néni a régi falumból, kinek dédanyja grófi cselédként szolgált, s ki most is  pacskerben, svábszoknyában rója az utcát, Tyurkának szólítja vejét, mert nem jön szájára a zöngés hang. Hívták az unokák, költözzön ki hozzájuk, szép nagy házat vettek Essenben, úri dolga lenne náluk, de csak csendesen ingatta a fejét. Fan nekem otthonom, itt - ennyit felelt, s ment is etetni a csirkéket.

Tíz éve történt, mikor a sajtó hangos volt a zámolyi romák franciaországi kivándorlásától,  hogy összefutottam Sárival, a cigányasszonnyal. Évtizedek óta ismerjük egymást, a virág a hajában most is ott fénylik, s a színes szoknyák éppúgy ringatóznak a bokája körül. - Ti nem mentek Strassbourgba? Sári megütközve nézett rám. - Minek? Én magyar vagyok!

A sors olykor csak úgy egymás mellé sodor embereket, puszta szeszélyből. Úgy rémlik, a könyvtárban futottunk össze a sráccal, nem tudtam megjegyezni  furcsa hangzású nevét, két-hárombetűs szavakból áll, egy csomó i-vel, c-vel, l-lel. Ferdevágású, szép, értelmes szemében mindig mosoly, s bár angolul jobban tud, szívesebben beszél magyarul. Szóba elegyedtünk országokról, nyelvekről, szokásokról. Mindig érdekelt a távol-keleti  népek kultúrája, varázslatosnak tartom azt a világot, persze csak kívülről ismerem.

Aztán egyszercsak mondott valamit, amire felkaptam a fejem. - Én akarok itt élni! Letelepedni, család nevelni, fészek rakni. Szeretek tied ország. Széles mosolya beragyogta a termet: - Én akarom lenni enyém ország!

Mitől magyar az ember? Talán attól, hogy annak érzi magát, éljen bárhol is. Talán attól, hogy magyar akar lenni. Nemcsak ha meg kell halni érte. Hanem akkor is, amikor élni kell érte. Néha az se könnyű.

Igazságról, törvényről...

Az igazság - éles ellentétben azzal, ahogy valaha tanították nekünk az iskolában - nem objektív, nem egyféle és nem örök.

A tolvaj igazsága, hogy amit ellopott, az övé.

Az áldozat igazsága, hogy a sajátját minden eszközzel megvédje.

Az erősek igazsága a hatalom.

A gyengék igazsága a menekülés és néha az összefogás.

A diákot pofozó tanár igazsága "én is kaptam, mégis felnőttem".

A tanárverő diák igazsága "úgysem mer visszaütni, mert kirúgják".

A korrupt hivatalnok igazsága "amit be tudok seperni, az enyém".

A nincstelen igazsága "tőlem már nem tudnak elvenni semmit".

A gyilkos igazsága a tőr. A rendőr igazsága a gumibot.

A vadonban élő ember törvénye a túlélésről szól, a társadalomban élőé az együttélésről.

A társadalom fölállítja a maga szabályait, irott és íratlan törvényeit, amelyek betartásához ragaszkodik. De a törvény csak üres szó, paragrafusok halmaza egy darab papíron. Az igazán fontos útmutatás a példa.

Hiába inti gyermekét igazmondásra a szülő, ha közben hazudik neki. Hiába szónokol becsületességről követőinek, aki a gazemberség útjait járja.

Az információs csúcstechnika világában a megtévesztés foka percről percre alacsonyabb értéket mutat. Üvegfal mögött élünk valamennyien, csőre töltött kamerájú mobiltelefonok kísérik lépteinket, láthatatlan magnók fülelnek hangunkra, górcső alatt elemzik szavainkat, szándékba irányított, megelőlegezett gondolatainkat.

Kapkodjuk cipőnket a fröccsenő sár elől, de mindhiába, ott marad a nyoma lemoshatatlanul.

Kellene keresni valami egyenes, tiszta utat!

Amelyiken emelt fejjel, félelem nélkül mehetünk végig.

Mindannyian.