A horizont vándorai                                        

                                                 A kép Makaró Dániel alkotása 

A tenger éppolyan homályos, haragvó zöld színben pompázott, mint Krá tízkarmú lábán a pikkelyek. Bőrének egyetlen mozdulatával lesöpört magáról egy szemtelen csúszómászót. Aztán megrázkódott, hogy a hűvös, sós víz áttetsző pászmákban hullott a földre. A kisebbik sárkány lustán felemelte a fejét, különös, áttetsző szemhéjai, melyeken keresztül éppenúgy látott, mint mikor kinyitotta a szemét, most foszforeszkáló aranyszínben játszottak.

- Miért olyan csendes és sűrű ez a part? Mintha nem lenne más, csak te meg én a horizonton innen.

A mocsári ürge csuklott egyet, mikor meglátta a feltörő lángokat, és behúzott farokkal iszkolt el. Egy kölyöktigris megszeppenten osont az óriásfák gyökere alatti lyukakba.

Krá nyújtózott egyet, amitől mind a száznegyvenhét csigolyája megmozdult, és a hatalmas gerinc úgy hullámzott, mint korábban a tenger habjai.

- Fiatal világ ez még. Kezdetleges formájában van jelen a gondolkodó élet. Gyenge, védtelen, nem nagyon tud mit kezdeni magával.

- Akkor mért maradtunk mégis itt ilyen sokáig?

- A gyengéd Napja miatt. Sokkal erősebbek, ellenállóbbak lesznek a szárnyaink, ha gyengéd Napon növekednek, a fénypászmák a háló húrjai között megsűrűsödnek, sebesebben szelik az űr feneketlen mélységét.

Krá végigsimította szárnyai egyikével Sah fejét.

- Te még kicsi vagy, nem sok világra emlékszel vissza. Én ezernél több horizontot bejártam, ebben a galaxisban és a többiben is. Kevés hely van, ahol ilyen gyengéd a Nap.

A smaragdzöld páfránylevelek sűrűjéből sötéten csillogó szempár figyelte az áttetsző szárnyak minden rezdülését, a hatalmas gerincek felett ágaskodó aranyszín taréjt. A gyereknek még nem volt neve. Nevet majd csak később kap, bár Ada, az anya időnként úgy gondolt rá, hogy Emo, ami az ő nyelvükön nyughatatlant jelentett. Később talán majd így fogjuk hívni, gondolta ilyenkor, hiszen ez a név nagyon is illett a folytonosan izgő-mozgó, elkószáló kölyökre. Emo már egészen kicsi korában sem tudott csendesen feküdni és bámulni az eget, mint a többi kölyök, ő folyton ki akart mászni a fészekből, nemegyszer az ág szélén kapta el Ada, épp mielőtt lezuhant volna a csúszómászóktól nyüzsgő, forró és nedves földre. Nem, Emo nem volt olyan, mint a többi  kölyök, ő Emo volt, a nyughatatlan.

Most pedig ott kuporgott két vastag ág hajlatában, és szomjas szemekkel leste a két hatalmas Sárkány minden mozdulatát. Gyönyörű – gondolta volna, ha lett volna ilyen szó a szótárában, de csak az ennivalókra meg a ragadozókra volt szavuk, az árnyaltabb, elvontabb kifejezések még az idő távoli, sűrű homályában rejtőztek. De amit érzett, az a szédítő, borzongató érzés ugyanaz volt, mint amikor a nagy madarak röptét nézte és elképzelte magában, hogy ő is ott röpül, és apró szájából madársikolyhoz hasonló hangok röppentek fel, hogy ő maga is összerezzent tőle.

A két sárkány közben valami különös dolgot csinált, amitől Emo hátán égnek meredtek a parányi, halvány szőrök.

Színes lángocskákat bocsátottak ki a fogaik közül, hol az egyik, hol a másik, majd végül együtt, és ezek a színes lángocskák ritmusra táncoltak, keringtek a levegőben meg egymás körül, látszólag céltalanul, de mégis valami ismétlődő ütemben.

Emo nem értette, csak érezte, hogy ezek ott ketten lángnyelven beszélgetnek, és a könnye is kihullott, annyira szerette volna tudni, hogyan csinálják. Hiszen ő volt Emo, a kíváncsi és nyughatatlan.

- Mondd, hova tartunk?
Krá elgondolkodott egy kicsit, mielőtt válaszolt volna.
- Az utazás a fontos, nem a megérkezés. Mi utazók vagyunk, a Horizont Vándorai, amíg élünk, addig utazunk, és addig élünk, amíg utazunk. Ha egyszer végleg megérkezünk, az lesz a halál. 
- Mi az a halál? 
- Az út vége. Az Utolsó Horizont.
- És mi van mögötte?
- A Semmi. A sötétség.
- Az űr sötétsége?
- Nem, az űr előttünk van. Abban élünk és utazunk.

A lángocskák szikrát szórtak, összekeveredtek, furcsa alakzatokat öltöttek fel, hogy aztán újra szétszóródjanak. Úgy tűnt, mintha Krá zavarban volna.

- Nehéz ezeket a dolgokat megfogalmazni, körülírni. De próbáld meg érezni, amit mondani akarok. Figyelj csak:

A sárkány szájából hatalmas aranyszínű tűzfelhő tört elő, spirális alakban felemelkedett, fel-fel, magasra, majd hirtelen szétterült, és hihetetlen gyorsasággal zuhanni kezdett a föld felé. De még mielőtt odaért volna a sűrű növényzettel borított iszapos talaj szintjére, váratlanul, egy tört pillanat alatt elemeire bomlott és eltűnt.

Sah lassan ingatta a fejét, halvány taraja szellőként ringatta a páfrányok levelét.

- Azt hiszem, érzem. Mint amikor a csillag szétrobban és nincs többé. A fénye mégis elkísér világok útjain sokáig.

- Így van. Mi is így tűnünk majd el. Nyomtalanul.

Sah hosszan nézte a horizontot, mintha attól akarna választ kapni a következő kérdésre.

- Sokára? Sötét, szomorú lángnyelvecske volt, alig akart előbújni.

De Krá válasza hófehér volt, hatalmas, tömör, fehér láng:

- Nagyon sokára.

Emo két kézzel fogta be a száját, nehogy felkiáltson.

A gyengéd Nap lassan kúszott lefelé az égbolton, mintha hívogatná a végtelen tenger egy kis hűsítő fürdőzésre. Nem voltak felhők sehol, csak az erdőség szélén terjengő párafoltok enyhítették kicsit a hőséget.

- Ideje indulnunk – sóhajtotta Krá. - Jó volt itt, de mi vándorok vagyunk, és tovább kell mennünk.  Megszerettem ezt a bolygót. A Horizont vándorai nem nagyon ismerik ezt az érzést, pedig létezik köztünk is. Jó volna, ha nem múlna el nyomtalanul az emléke annak, hogy itt voltunk.

Sah felnézett Krára áttetsző szemeivel és egy nagyon kicsi lángot sóhajtott. Csak suttogás volt. Krá furcsán nézte.

- Nem értettem. Mit mondtál?

A lángocskák táncot jártak a levegőben, ahogy Sah nagy igyekezettel próbálta értelmes szöveggé alakítani őket.

Krá szeme úgy izzott fel, mintha a Sarkcsillag fénye megkettőződött volna a sötétzöld pikkelyes bőrön.

- Azt mondod, hagyjuk itt nekik a tüzet?

Anya és fia tűzgomolyai egymást átölelve táncot jártak a levegőben.

- Csodálatos. Ez egy gyönyörű gondolat. Mindig emlékezni fognak ránk, és mindig boldogok lesznek a tűz melegénél. Sah, benned nagy vándor él. Sok horizontot látsz majd, és a világok, amelyeket meglátogatsz, büszkék lesznek rá, hogy ott jártál.

 A Nap már rég lement, amikor Emo felébredt. De a Hold óriási fehér tányérja különös fehérséggel borított be mindent. Ezüstösen szikráztak a nappal mélyzöld lombok, árnyéktalan ragyogásba burkolva a vízpartot. A Sárkányok eltűntek.

Emo óvatosan lemászott a fáról, és páfránytól páfrányig kúszva odasettenkedett, ahol a két csodálatos teremtményt látta. Valami volt ott az üres part közepén, valami csillogó, valami melegen sugárzó. Emo kinyújtotta felé a kezét...

Évmilliók múltak el. A Horizont Vándorait rég elfelejtette a Gyengéd Nap Bolygójának népe. A Földön, amelyet Kék Bolygónak is neveznek, semmi nem emlékeztet már a Sárkányokra, a Horizont Vándoraira. Szinte semmi. Csak a tűz.

(Megjelent a Hihetetlen Magazin 2007. szeptemberi különszámában, mint az Elfeledett világok titkai c. pályázat egyik különdíjasa) 

Jelenlét

Nem aludtam jól azon az éjszakán. Igaz, már egy ideje nem aludtam jól, nem is tudtam mire vélni a dolgot, hisz mindig arról voltam híres, hogy könnyű az álmom, én aztán bárhol, bármikor el tudok aludni, ülve, állva, fekve, járművön, sőt gyalog menet közben is. Ez utóbbi persze kissé veszélyes dolog, de csak olyan vidéken, ahol járművek is vannak, szabad mezőn már kevésbé, legfeljebb részegnek vélik az embert. De mostanában nyugtalan álmaim vannak, többször is felriadok egy éjszaka, s olyankor csak hallgatom a sötétséget, az apró neszeket, s nem értem, mi az, ami felébresztett, vagy ami zavar.

Esett aznap éjjel, emlékszem, az első, amit meghallottam, az esőcseppek monoton kopogása volt az ablakpárkányon, és csak a második volt a hang. A hang, amelyről biztosan tudtam, hogy nem kívülről jött, hanem belülről – belőlem. Ilyenkor persze eszébe jut az embernek Rejtő könyve, az Egy bolond száz bajt csinál, amelyben Murdock úr  és békacsaládja kuruttyol a bolond fejében, de meg kell mondanom, a valóságban csöppet sem tűnt mulatságosnak az egész. Bár az igazság az, hogy tragikusnak sem. Egyszerűen csak valóságosnak éreztem a hangot, ugyanolyan valóságosnak, mint az esőcseppek suhogó neszét odakint. – Hello! – mondta a hang, és én magamban válaszoltam: - Hello! És akkor már tudtam, hogy mi történt, hogy ez tulajdonképpen találkozás volt, kapcsolatfelvétel. Hogy honnan tudtam? Fogalmam sincs. Az irodalmi művekben ilyenkor a bemutatkozás következik, így hát megkérdeztem a hangot: - Mi a neved? A hang kissé meghökkenve kérdezett vissza? – Mi az, hogy név? – Hát hogyan szólítsalak? – Nem kell szólítanod sehogy. Itt vagyok. – Jó, de ha nem lennél itt… - Mindig itt leszek. Mostantól mindig.

Hát így történt. Ilyen egyszerűen.

Száz esztendővel ezelőtt a találkozás azt jelentette, hogy két ember egymással szemben áll valahol, látják egymást, hallják egymást, kezet fognak, mosolyognak, beszélgetnek. Földhözragadtak vagyunk, hiszen ma, amikor már tudjuk jól, hogy két ember úgy is találkozhat, beszélhet, láthatja egymást, hogy közben tízezer kilométerre vannak egymástól, elképzelhetetlenül nagy távolságban időben és térben, még most is csak úgy tudjuk elképzelni a találkozást az idegenekkel, hogy szemközt állunk velük és beszélünk vagy mutogatunk. Pedig a valóság mennyivel egyszerűbb. Azon az éjszakán sokmindent megértettem a világ sokszínűségéből, sok kérdésre választ kaptam, és még több kérdés született meg. De a válaszok már készülőben vannak,  itt, bennem. 

Ajándék

 - Apa, mi van a kezedben?
- Ajándék.
- Nekem?
- Neked.

A hajlékony, tökéletes ujjak között apró, színes gömb lebegett. Élet vibrált rajta, kék tengerek hullámzottak, smaragdzöld erdők ontották párás illatukat, hófehér hegycsúcsok hűvös lehellete szállt a levegőben.

A gyermek utánakapott, hogy jobban lássa. Ahogy megfordította, a gömbön furcsa változások mentek végbe. A tengerek vize magasra csapott, elöntve az erdőket, partokat, a csúcsokról a fehérség lecsúszott a mélybe, itt-ott piros lángok villantak fel, apró élőlények sokasága rohangászott rémülten össze-vissza a felszínen.

- Tök jóóóó! - kiáltott a gyermek, forgatni, rázogatni kezdte a játékot, és örömében sikongatva figyelte, ahogy a felszíne lassan átalakul....

- Apa, mi ez? - kérdezte, miközben finoman megpöckölte a kráterforma kiemelkedést, amiből füstgomolyagok törtek elő.

- Ez a Föld - mondta büszke mosollyal Isten, és megsímogatta a gyermek fejét.

Jutalomjátszma

Myra dobott még egy hasáb fát a tűzre, aztán kinézett a leereszkedő sötétségbe. Ivor sokáig elmarad ma. Pedig ez a nap más, mint a többi. Ez az ünnep napja. A parázs felszikrázott, ahogy beleharapott a száraz fába, és a kunyhó egy pillanatra fénybe borult.

A falon faháncsból fonott naptár közepén tobozlemezkékből kirakva a mai dátum: 2080 04 16. Éppen ma öt éve.

Anya csak egy filmfelvétel volt a körömnyi kristálylejátszóban, de oly sokszor nézte meg, hogy emlékeiben elevenebbnek tűnt az élőknél. Ennyit őriztek meg a technika világából.

- Tehetetlen bábok vagyunk az istenek nagy társasjátékában – mondta a filmen kicsit fátyolos hangon a hajdani asszony, akit sose látott, de akinek arca visszanézett Myrára a tükörből.

- Nem tudjuk, hova lépünk, és nem tudjuk, miért. Mégis néha megesik, hogy kapunk egy jutalomjátszmát, s ha végig tudjuk játszani, ottmarad nyomunk az időben. Csak az öröm órái számítanak. Az a nap, amelyen nem tudsz örülni semminek, elvesztegetett idő. Mondd el a gyerekeidnek, hogy képesek legyenek elválasztani a fontosat a jelentéktelentől. Nem számít kivel találkozol életedben, csak az számít, mit hordozol a szívedben. A jövő nem előtted, mögötted, körülötted van, hanem benned. Te építed, magadnak, s a tieidnek.

Volt egy kis szorongás benne, mikor megmondta Ivornak, hogy gyereket szeretne, nem lombikban fogant, hanem valódi gyereket, génkezelés nélkül, spermabankbeli válogatás nélkül, a kettőjük saját gyerekét. Nem ismerték olyan régen egymást, hogy biztos lehetett volna, mit felel a férfi, de tudnia kellett a választ.

- Szeretlek – mondta ő – és ez így is marad.

- Cseppet sem modern dolog saját gyerek után ácsingózni – fanyalgott az orvos, és neki már a nyelvén volt a csípős válasz, de az nem várt válaszra, visszafordult a képernyőhöz és tovább tanulmányozta a számokat és grafikonokat.

- Elég selejtes génállományuk van, én nem javasolnám a továbbszaporítását, de belül van a megengedett határértéken – mondta aztán, és ő egy pillanatra majdnem elszégyellte magát. De hisz ez csak egy gép, villant az agyába, csak nem fogok magyarázkodni egy gépnek?

És kilenc hónap rettegés, kínlódás, és boldog reménykedés után megszületett a gyermek. Kislány volt, apró testű, vékonycsontú, nagy, sötét szemekkel, Myra soha nem fogja elfelejteni azt a pillantást, amikor először  kinyitotta a szemét és ránézett. Az orvos, aki világra segítette, öreg volt, fáradt, bölcs tekintettel, egyike a túlélőknek.

- Egészségesnek látszik – mondta – de ez nem jelent semmit. Ha megéri az ötödik születésnapját, akkor már komoly esélye lesz, hogy életben marad.

- És mikor tudhatjuk biztosan? – a kérdés Ivor szájából buggyant ki, mielőtt még végiggondolta volna, akarja-e tudni a választ. Egy pillanatra csend lett a szobában. Az öregember keze megremegett egy kicsit, ahogy visszatette a gyereket az inkubátorba. Arcán a ráncok mintha összesűrűsödtek volna a fájdalmas gondolatoktól. Aztán fölemelte a fejét, és egyenesen a férfi szemébe nézett.

- Soha! Lágyan megsímogatta az asszony arcát, és ő nem rezzent össze az érintésétől, pedig már ötven éve kezet se fogtak egymással az emberek, annyira féltek a fertőzéstől.

- Az ember lényege a reménykedés. Hinnetek kell benne, hogy életre született, mert ami egyszer elkezdődött, nem érhet véget. Vannak kiválasztottak, akik folytatják majd, és akik tanulnak a múlt hibáiból. Hinnetek kell benne, hogy ti vagytok azok.

Myra most is érezte a visszafojtott könnyek keserűségét a torkában.

- Mit kell tennünk? – kérdezte összeszorult torokkal, érezte, hogy  a válasz meghatározza számukra a jövendőt.

- Menjetek el oda, ahol senki sincs rajtatok kívül. Csak azt vigyétek magatokkal, amire az első hetekben szükségetek lesz a túléléshez. Építsetek magatoknak új világot.

Aztán mondott még valamit, amit az első pillanatban nem is értettek.

- Ne vigyetek magatokkal mást, csak amitől a szívetek nem tud elszakadni.

Később gondolt csak rá, lehet, hogy az az öregember a nagyapja volt. Honnan tudhatná az ember a spermabankok évszázadában?

És elindultak ember-nem-lakta vidékek felé, végtelennek tűnő heteken át vándoroltak följebb és egyre följebb a hegyekbe, maguk mögött hagyták a városokat, falvakat, országutakat és művelt földeket, a civilizáció minden szépségét és mocskát. Hajtotta a őket a reménység egy jobb jövő után. Nem hoztak magukkal egyebet, csak néhány ruhát, eszközöket az építéshez, fegyvert a vadászathoz, tűzszerszámokat, papírt és írószereket hogy leírják az életüket, és Myra az utolsó pillanatban – maga se tudta miért – bepakolta dédapja gitárját. Felesleges teher volt, mégsem tudta otthagyni. Ivor nem szólt semmit, pedig neki kellett cipelnie, mert Myra a gyermeket hozta.

És persze hozták szívükben a reménységet, de egész idő alatt ott kísértette őket a rém, a vírus, amelynek ezen a földrészen a nevét sem merte kimondani senki, mert tíz ember közül nyolcat elpusztított, és a maradék kettőben is ott lappanghatott nyomtalanul, éveken át. Örökölhették a gyerekek, unokák, láthatatlanul rejtőzött el a génekben, a vérben, a gerincvelőben, láthatatlan volt mindaddig, míg egy nap elő nem bújt, és akkor már nem lehetett semmit tenni. A tudósok őrjöngtek, a próféták világvégéről szónokoltak, eredendő és megbocsáthatatlan bűnökről, az üzletemberek meg szokás szerint  félvállról vették a dolgot. Aztán mind meghaltak. Tudósok és próféták, ártatlanok és bűnösök válogatás nélkül. Csak kevesen maradtak életben, és senki se tudta, miért ők.

Ötven esztendővel ezelőtt történt, de az idő mintha beledermedt volna a saját tehetetlenségébe, azóta sem változott semmi.

A klímaváltozás megbolygatta a növények életét, sokuk kipusztult, mások átalakultak, emberi-állati fogyasztásra alkalmatlanok lettek. Elpusztult az állatok nagy része is, nem gyorsan, hirtelen, ahogy a kataklizmákban szokás, hanem lassan, kínlódva, éhesen, betegen, senki se törődött velük, az embernek volt elég baja a saját fajtájával. Meg aztán szüksége se volt már rájuk, hisz az ételek legnagyobb részét szintetikusan állították elő, minek bajlódtak volna a kiszámíthatatlan természettel, mikor a laborokban egyszerűen és könnyen elkészült minden, kiszámítható minőségben és olcsón.

Akkor már úton voltak, az első nap végén alkonyattájt találták az út közepén a porban a kutyakölyköt. Nagyon apró volt, nagyon sovány, a nyűszítését is alig lehetett hallani.

- Kevés lesz az eledel – mondta Ivor – nem volt rosszallás a hangjában, de a ténnyel nem lehetett vitatkozni. Blissy alig töltötte be az egy hónapos kort, és Myrának rengeteg teje volt, a világ legtermészetesebb módján tette a mellére a kiéhezett kölyköt.

Saveren őszre már látszott, hogy hatalmas kutya lesz belőle, hízelgő, szelíd, békés jószág. De Myra egyszer látta, hogy változott őrjöngő fenevaddá, és kergetett el egy kifejlett nősténymedvét Blissy közeléből.

Blissy ma öt éves.

A kislány óvatosan félrehúzta a súlyos medvebunda sarkát és aggodalmas szemmel leste az ajtót. Apa jöhetne már! Mi lesz a meglepetéssel? Behunyta a szemét, és gondolatban újra elismételte a dalt, amit titokban hetek óta tanultak együtt.

Csak az öröm órái számítanak, és Blissy mellett minden perc öröm volt. A kislány mosolygó arcocskája, csilingelő hangja fénylő glóriaként kísérte őket mindenhová. Ivor mintha soha nem fáradt volna el, favágó ősei minden ereje, kitartása ott sűrűsödött az izmaiban. Épített, fát vágott, vadászott, ők meg járták az erdőt Blissyvel magok, gyümölcsök után kutatva, eleinte kendővel a nyakába kötve a gyermek, később már ott botladozott, szaladgált körülötte, bebújt a bokrok közé, fölmászott a fákra. Saver persze éberen követte-kísérte őket mindenhová, nem kellett semmitől félniük, amíg velük volt.

Myra annyira elmerült a gondolataiban, hogy csak a csizmák dobogására riadt fel. Ivor titokzatos arccal lépett be a kunyhóba, háta mögé rejtett kezében égszínkék virágokból kötött csokor lapult. A szirmok kicsit megfonnyadtak az úton, csak a bőrszerű, sötét levelek ágaskodtak harciasan.

Blissy óvatos mozdulattal emelte fel a hangszert, puha ujjacskái végigfutottak a húrokon, egy pillanatra megállt az idő a kunyhó meleg, füstillatú homályában, és odakint a rengeteg mohával borított fái között is. Levelek zizegtek, források csobogtak, madarak énekeltek, ahogy a símogató kis kezek alatt életre kelt a muzsika varázslata.

Távolról halkan, alig kivehetően mintha anya hangját hallotta volna Myra.

- Jutalomjátszma – mondta anya. És már biztosan tudta, hogy végigjátsszák.

Az utolsók

Vokka és 137 kölyke fázósan húzták össze magukat az élőszőnyeg tetején. A kölykök legtöbbje még túl kicsi volt továbbmenni, csak óvatosan kúszva tudtak helyet változtatni, a szárnyaik még ki sem fejlődtek. Vokka aggodalmasan kémlelte a felettük lévő számtalan élőszőnyeget, de nem nagyon látott át rajtuk. Talán megvédik őket valamennyire a gyilkos cseppektől, bár túl sok reménye nem volt benne. Nemzetsége többi tagját már megölték, ő és kicsinyei voltak az utolsók, ha ők is elpusztulnak…

Riadtan nézett körül, az egyik kicsi éhesen fölszisszent, gyorsan odakotort neki egy falatnyi eleséget. Szerencsére abban nem volt hiány, csak az idő, az idő nagyon kevés. Egyetlen lehetőségük, ha a kicsik szárnya előbb kinő, mint ahogy a cseppek megérkeznek, akkor továbbmehetnek. A menekülés életformájukká vált. Az ő életciklusuk már nem ismert más létfajtát, csak a legendák, a kollektív tudat őrzött emlékeket egy régi-régi világról, amikor még nem voltak szárnyaik, sok-sok millió egymásba ágyazott élőszőnyeg volt az otthonuk, és gyilkos cseppek helyett lágy, tápláló sugarak vették őket körül. Aztán jött a kataklizma, és azóta… nos, azóta Vokka népe már csak menekül. A kölykök nyugtalanul csúszkáltak a szőnyegen, az utolsó pillanatban kapta el az egyiket, hogy le ne zuhanjon.

Lassan kezdett eltűnni a fény, és Vokka megpihenhetett kicsit. Sötétben nem jönnek a cseppek. Soha. Ezt már megtanulták. Ha világosban el tudnak rejtőzni, a sötétség békét hoz. Persze a sötétségnek is vannak veszélyei, jön a hideg, de most még nem akkora, hogy elpusztuljanak tőle, addigra talán továbbvándorolhatnak. A kölykök szárnya hamarosan előbújik, és készülhetnek az útra. Vokka bizakodó volt.

De hát ebből állt az egész élet. Bizakodtak és csalódtak. Születtek, menekültek és elpusztultak. Vokka és kölykei egyelőre még megúszták. De ha újra jön a Nagy Fény és vele a veszélyek…

Bálint gazda hátratolta a zsírette kalapot a fején, és dühösen dörzsölgette a kopasz foltot a homloka két oldalán.

- Hogy a rossebes istennyilájukat ezeknek a hernyóknak! Hát hunnan a csudábul gyüttek már megint? Múlt héten permeteztem és ippeg most lukadt ki  a kanna is! Mi a ménkűt csináljak veletek? – bámult a falevélen nyüzsgő kis fehér pontocskákra, és Vokka éppen hogy félre tudott röppenni lecsapó tenyere elől. A kert végéből visszatekintve még látta, ahogy néhány kölyke lerázva magáról az áttetsző hártyát, szárnyat bont és utánaered.

Ne zavarj!

Hirtelen riadt föl álmából az éjszaka közepén. Mostanában sokszor előfordult vele ilyen, majdnem minden éjszaka. Néha többször is. Most se tudta, mire ébredt, nem volt semmi különösebb zaj, vagy fény, minden ugyanolyan, mint máskor. A baj csak az, hogy most nem tud újból elaludni. Egy darabig feküdt és nézte a sötétséget, aztán rágyújtott egy cigire, és az ablakhoz sétált. Résnyire nyitotta, hogy kimenjen a füst, odakint hideg lehetett, a fák ágain vastagon állt a  dér. Kibámult a sötétbe burkolózó városra. Lassan húsz éve él itt, mégis a két kezén meg tudná számolni, hány embert ismer. Persze a kollégákat kivéve, de hát azok nem számítanak ismerősnek. Magányosnak érezte magát. Mama sok-sok évvel ezelőtt megmondta már: magányos gyerek vagy kisfiam, magányos felnőtt leszel. Ő csak tudta, magányos volt világéletében. Egyetlen társa volt, Stefan apja, de ő sem maradt sokáig mellette.

Hirtelen úgy érezte, nincs egyedül a szobában. Gyorsan megfordult, de csak egy tizedmásodpercre pillantott meg egy különös kis lényt a szekrény melletti falnál. Szürkés, áttetsző, grimaszba torzult ördögarc. Mama mindig azt mondta, ne válaszoljon az ördögnek, ha megszólítja. De az öreglány világéletében szentfazék volt, ostobaságokkal tömte a gyerek fejét, ha valami apró csínytevést követett el, rögtön a pokol kénköves tüzével fenyegette. Lehet, hogy volt valami igazság abban a sok sületlenségben, amit összehordott? Mennyit nevetett rajta! Persze csak magában, hangosan nem mert, egyszer sikerült fölkacagnia, akkora pofont kapott érte, hogy két napig fájt a bal füle. Kemény asszony volt a mama. Vajon most hol van, a szépséges, de hideg mennyországban, vagy a sokat emlegetett kénköves, forró pokolban? Mindig fázós volt a mama, lehet, hogy jobb helye lenne odalenn. Elmosolyodott a gondolatra. Most már szabad. Már majdnem harminc éve szabad.

Az ördögpofa újra felvillant a szobában, most a másik oldalon. Stefan gyanakodva nézte a kezében égő cigarettát. Ez nem olyan, amilyet szívni szokott, a Miklós kollégától kapta, lehet, hogy kábítószeres? Azt mondják, van valami különleges szaga a fűnek, Stefan nem tudta, még sose szívott olyat, ennek itt közönséges büdös cigarettaszaga volt. Csak azért gondolt rá, mert állítólag attól vannak rémlátomásai az embernek. Ámbár úgy mondják, attól bogarakat látnak. Megborzongott. Nem szerette a bogarakat. Egyszer beszabadult egy százlábú a ruhásszekrénybe, két napig tartott, míg sikerült végeznie vele, aztán egy hétig szellőztette a ruháiból a rovarirtó szagát. Akkor arra gondolt, van hátránya az agglegényéletnek is. Most leszedhetné a keresztvizet a feleségéről, hogy micsoda takarítás az, ahol százlábúak szaladgálnak összevissza. De hát nincs felesége. És valószínűleg nem is lesz. Egy százlábú nem elég ok a nősülésre.

Elnyomta a cigarettát, és megfordult. Most ott állt a lény közvetlen előtte, majdnem hozzáért. Stefan gerincén végigfutott a hideg, ahogy az idegen dühösen villogó szemébe nézett. Haragszik valamiért rám – ez volt az első gondolata – de vajon miért?

– Denda var! – valami ilyesmi tört elő rekedt suttogással a torkából.

– Denda var! – és újból eltűnt.

Stefan gyorsan megkereste a bárszekrény mélyén a vészhelyzetekre tartogatott vodkát. Egymás után lehajtott három kupicával, eszébe se jutott, hogy ettől esetleg újabb rémeket fog látni. Most értette meg, mért nevezik szíverősítőnek. Hát, nagyon ráfért az erősítés.

Be nem vallotta volna senkinek, de most félt. Ki tudja, honnan jött az a látogató. Ki tudja, mit akart tőle. Fölbontott még egy csomag cigarettát. Ez ma már a második. Sokat szívok, gondolta magában, de az ilyen helyzetek nem arra valók, hogy lenyugtassák az embert. Épp ellenkezőleg. Mozgást látott a szeme sarkából, egészen parányi mozgást a nagyszekrény sarkában. – Na, már megint itt van – gondolta félig bosszankodva, félig kíváncsian. Nagyon lassan fordította oda a fejét.

Ez egy másik volt. Nem olyan áttetsző, inkább ködszerűen sűrű anyagból, sötétszürke bőrrel, világos szemekkel, sötétszürke, kapucnis köpenyben. És mosolygott. Stefan hitetlenkedve nézett rá, ahogy a lény kezét a szivére téve (már ha van neki) könnyedén meghajolt.

– Üdvözlöm – mondta ugyanolyan rekedt, suttogó hangon – Bokka vagyok a PVR-től.

Na, most már biztos, hogy berúgtam, gondolta magában Stefan. De mint az albán szamár. Hány százalékos tulajdonképpen ez a vodka? Aztán összeszedte magát, mert a helyzet olyan groteszk volt, hogy a félelme is elmúlt.

– Mi az a PVR? – kérdezte kíváncsian.

- Párhuzamos Világok Rendőrsége – felelte az idegen olyan természetesen, mintha csak a pontos időt mondta volna meg.

– Azért jöttem, hogy elnézést kérjek Akka miatt. Nem lett volna szabad átjönnie az Ön világába, ez szigorúan tilos. Nagyon súlyos büntetést fog kapni érte.

Stefan kezdte jól érezni magát a szituációban. Ennél érdekesebb dolog még sose történt vele, pedig szombaton lesz negyven éves. Ha ezt valakinek elmesélné… Á, úgyse hinné el senki, azt hinnék, hogy részeg volt. Lehet, hogy tényleg az? Belenézett az idegen kifejezéstelen, világos szemébe, és bár mosolygott, szinte tapinthatóan érezte a belőle áradó hideget.

– Mit keresett itt ez az Akka? A látogató mintha kicsit zavarba jött volna.

– Nehéz ezt megmagyarázni egy idegennek…. Akka nagyon kényes a külsejére, Önök úgy mondanák, hogy hiú. És szárítja a sejtjeit a cigarettafüst. Erre akarta figyelmeztetni. De ez nem fog többet előfordulni, megígérem. Mint mondtam, nagyon súlyos büntetést fog kapni.

Stefan hümmögött egy kicsit, de végül kinyögte:

– Kérdezhetek még valamit?

– Persze, mondta a szívélyes idegen.

– Mit jelent az, hogy Denda var?

A lény furcsán nézett rá, mosoly bujkált a tekintetében.

– Nem tudja?

– Nem, honnan tudnám?

Amaz megvonta a vállát.

– Hát, a kiejtésünk még nem tökéletes. Azt mondta, hogy „ne zavarj!”