Sohase festettem ráncokat  isten homlokára

a harag az emberek privilégiuma

kik nem ismerik a szelíd szeretet hatalmát

 

Sámánok öröksége

 

Gildo sámán volt, a sámánok legősibb nemzetségéből. Senki se tudta, hány éves, ő maga sem, de számára az idő éppúgy nem bírt jelentőséggel, mint a halandó emberek számára az út, amelyen járnak. Az idő csak kapu volt, melyen ki-be járkált, hogy elgyönyörködjön a világok sokszínűségében, és amelyet néha csak azért nyitott ki, hogy ne érezze annyira a kívülálló magányosságát. Évszázaddal korábbi énje még ismerte a madárrá válás tudományát, de a technika századában veszélyessé vált ez a tudomány, mióta az emberi mohóság birtokba vette az eget, az ős istenek madarainak nem maradt túl sok hely itt a Földön.

Prérifarkassá változva kinn a pusztán megpróbálta néha újra átélni a változás gyönyörűségét, de valahogy nem volt már az igazi az sem. Semmi nem volt az igazi.

Érezte, hogy lassan itt az újjászületés ideje, de még nem végezte el a feladatát, és addig nem mehetett tovább. Segítségre volt szüksége, egy halandó asszonyra, akinek gyermekében továbbörökíti a sámánok sejtjeit, akinek méhéből megszületik majd  az újabb nemzedék.

De túl sokáig várt. Ennek a kornak az asszonyai nem érintették meg a szívét. Hidegek voltak, kemények, céltudatosak. Nem volt bennük alázat az istenek iránt, nem volt bennük alázat az emberek iránt, nem volt bennük alázat önmaguk iránt.

„Fertőzött kehelybe nem hullhat az istenek cseppje” – így szólt a törvény. És a választás felelőssége a sámáné. Súlyos felelősség.

A régi korok sámánjai mind szépséges asszonyt választottak, de Gildo a szépséget nem sokra tartotta. A szépség amúgy is nagyon szubjektív fogalom, erősen kötődik az adott kor ideáljához, és Gildo már túl sok kort látott, hogy tudja, mennyire változó az ideál, és mennyire mulandó a szépség.

Nem volt szüksége okosságra sem, hiszen vérében ott pihent sokezer évnyi sámánősök minden bölcsessége, és ott fog keringeni az utód ereiben is. Nem volt szüksége másra, csak egy tiszta szívre, mely képes befogadni az örömöt, a múlt és a jövő örömét egyaránt. De tiszta szívekben – mi tagadás – nem dúskált ez a kor, és Gildo kezdett kétségbeesni.

Hiába küldte szét érzékeit a négy égtáj felé, nem talált semmit. Hiába küldte el kérdéseit  a szélnek, a szél nem válaszolt. Hiába fohászkodott segítségért az istenekhez, nem segítettek. Magára hagyták. De a túlélés parancsa minden másnál erősebb. Gildo keresztül-kasul járta a világot, nappal gyalog az emberek építette utakon, éjszaka röpülve a hűvös és nedves szélben, tágranyitott szemmel és szívvel. Kereste a párját. Az asszonyt, aki méltó lesz rá, hogy bölcsőjében ringassa a jövőt.

*

Tizenhét évvel ezelőtt, azon az éjszakán, amikor Gilly született, pokoli nagy vihar tombolt a vidéken. Öles fákat csavart ki tövestül a szél, gyermekökölnyi jég zuhogott az égből. Egy földre zuhanó fa letépte a villanyvezetéket, és az égi és földi zenebonában senki se hallotta az anya sikoltását, amikor a csenevész kislány a világra pottyant. Mire a lámpák újra kigyulladtak, ott feküdt a földön ájultan, mellette egy vértócsában az újszülött. Senki se tudta, mióta. Az orvosok serényen hozzáláttak az újraélesztéshez, a szülők  buzgón imádkoztak, hogy maradjon életben, és gyógyuljon meg a gyermek, és isten meghallgatta az imájukat. Félig. A gyermek életben maradt, de nem gyógyult meg, mert nem is volt beteg. Csak  hiányzott belőle az értelem. Ahogy nőtt, cseperedett, néhány alapvető dologra sikerült megtanítaniuk, de a gondolkodása megrekedt egy hároméves gyermek szintjén.

Gilly fogyatékos lett, akármit jelentsen is ez a szó nekünk, többieknek, hiszen neki magának semmit sem jelentett. Gilly nem érezte magát kevesebbnek senki másnál, még azt se vette észre, hogy ő más, mint a többiek. Gilly boldog volt. Nem volt szép kislány, apró termetű maradt, fehér teliholdarcából nagy, kerek, halványkék szemek pislogtak a világba, vékonyszálú szürkésbarna haja rendezetlenül hullott a vállára, nem nagyon szenvedte a fésűt. A mosolya szelíd volt, de a tekintete üres maradt.

Gyermekből kamasszá nőtt, de számára ez nem volt megrázkódtatás, nem szenvedett azoktól az érzelmi és értelmi viharoktól, amelyek a „normális” kamaszok életét olyannyira megkeserítik. Számára a világ egy szép napsütéses udvar volt, ahol labdázni lehet, és ő imádott labdázni. Azon a délutánon is a nagy, pöttyös labdával játszott, mikor egy hirtelen mozdulattól a labda átrepült a sövényen, ki az utcára. Gilly meg utána.

Gildo maga sem értette hogy történt, kezének egy követhetetlenül gyors mozdulatával visszaparancsolta a labdát az önfeledten szaladó lány kezébe, még mielőtt mindketten az autók elé kerültek volna. Csak a gyöngyöző kacagásra kapta fel a fejét. Az a kacagás a szívéig ért. Az a kacagás mindent megváltoztatott.

A lányka – kezében a labdával – fölnézett az öregemberre, aki ebben a pillanatban már nem volt öregember, hanem délceg fiatal férfi, testéből erő sugárzott, szemeiből az otthonra találtak nyugalma áradt.

A sámán látta a felsejlő érett asszonytestet a lágy esésű szövet takarásában, de a tiszta, világoskék szemekből egy ártatlan gyermek tekintete nézett rá.

- Mi a neved? – kérdezte elszorult torokkal.

- Gilly – válaszolt a lányka a kevés kérdés közül az egyikre, amire felelni tudott. És a hang, mintha ezer csengettyűt rázna a szél, úgy hullámzott, forgott, keringett a levegőben.

„A jövő az ártatlanoké” – hallotta a Mester hangját Gildo – és látta elsüllyedni a civilizáció összes szépségét és mocskát a tenger mélyére és a vulkánok füstölgő iszapja alá, ahogy látta elsüllyedni Atlantiszt és Pompeit, és látta a felfénylő sötétkék égbolton a tiszta, gyermeki szemek ragyogását. Kinyújtotta kezét a kislány felé.

*

A Mester felriadt mélységes mély álmából, és zavartan nézett körül. Nem tudta, mi ébresztette fel. A világ mozdulatlan volt körülötte, csak a szíve dobogott sebesebben a szokásosnál. Aztán meghallotta a hangot. Távoli volt, halk, de tisztán csengő.

- Gilly – mondta a hang. És a mester elmosolyodott.

 

 

Próféta születik

 

 

Először azt hitte, hajnali ködpára úszik a folyó felett. De a fehér folt közelebb jött, egyre közelebb, már az alakja is kirajzolódott. Apró, gyereknyi nőalak, hosszú fehér haja majdnem a vízig ér, áttetsző, mégis sűrű fehér köpeny öleli körül, ráncait könnyű szellő fodrozza. Gundar szorosabban fogta a hálót a kezében, naptól cserzett arcán megfeszültek az izmok a csodálkozástól. Tudta jól, kit lát, apja, nagyapja, dédapja sokat mesélt róla, anyja is, de ő inkább óvatosan, féltve, kérte hogy kerülje el a vizitündért, sokak vesztét okozta már.

Nagyapja ilyenkor keményen fölcsattant: - Nem tudod, mit beszélsz, ostoba lány! Az emberek okozzák a maguk vesztét, a tündérnépségnek semmi köze hozzá. Mit rémisztgeted a gyereket? Az anyja bocsánatkérően felemelte a kezét, hanem a szeme azért figyelmeztetően villant, afféle „hallgass csak rám, tudom, mit beszélek” módon.

De ennek már több mint hatvan éve, és Gundar még sohase látta a legendát a maga valóságában. Igazából már nem is nagyon hitt benne hogy létezik, azért ha születik egy fia, annak mesélt volna róla, de a sors nem volt ilyen kegyes hozzá. Nagyon szerette Junidát, majd negyven évet leéltek egymás mellett, míg az Úr elszólította a maga fényességes országába, de meddő kő volt az asszony méhe, nem fakadt belőle élet, s a sok-sok öröm amit adtak egymásnak, a végére bizony megkeseredett a hasztalan sóvárgástól.

Az alak a vizen már olyan közel volt, hogy a kinyújtott evezőjével elérhette volna. Az öregember nem félt, bár egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán a halálát jött bejelenteni a szellemlény, de hát mitől is félne, közelebb a nyolcvanhoz mint a hetvenhez megbékélt már az elmúlás gondolatával. Egyszer meg kell halni. Nézte a finoman metszett vonásokat, nem látszott tisztán az arc, mintha vékony víztükör mögött hullámzana a mosolya, csak a fényes zöld szemek ragyogtak csillag módjára. A hang is fátyolos volt, mint a vízcsobogás:

- Légy üdvözölve birodalmamban, Gundar!

A halász nem tudott megszólalni, csak a fejét hajtotta meg köszönésképpen, a gombóc a torkából sehogy se akart lejjebb csúszni. A tündér most felemelte a karjait és az öregember szívén békesség hullámzott át. Elmúlt belőle minden félelem és szomorúság, eltűntek a megválaszolatlan kérdések, el a keserűség és a fájdalom. Emlékek suhantak el előtte, csupa szép és örömteli emlék, mosolyok, melyek nem halványultak el, érintések, melyektől minden porcikája megborzongott, hangok, melyek még most is ott rezegtek szíve örök-arany húrjain.

- Szép volt az élet! – ezt érezte vére minden cseppjében, és tudta, hogy igen, ez az igazság. Hiába voltak nehéz évek, keserű órák, reménytelennek tűnő napok, semmit sem számít. Szép volt az élet úgy, ahogy volt.

Most végre meg tudott szólalni, rekedt suttogásként tört elő belőle a kérdés:

- Mit kívánsz tőlem?

A tündér egészen a feje fölé emelte a kezét, körbemutatott, mozdulatával átölelve az egész világot:

- Mondd el! Mondd el nekik!

Gundar térdreesett, kezéből kihullott a háló, ezüstszínű halak csúsztak fickándozva a vízbe, hogy aztán búcsú nélkül eltűnjenek a kavargó mélységben.

– Elmondom – mondta csendesen, de a szó úgy visszhangzott benne, mint egy templomi eskü.

– Elmondom. Mert valakinek el kell mondania.

A látomás rábólintott, alakja lassan távolodott a vizen, míg a hajnali szivárvány magába nem olvasztotta.

Az öregember nehézkesen föltápászkodott a földről és hátra se nézve a falu felé indult. Az elárvult csónak, benne a szétterült üres hálóval egyre gyorsabban ringatózott lefelé a folyó sodrásában.

/Orfű emlékére, 2008. június 20./

 

 

Körforgás

 

Csend volt a teremben, csak a kések surrogása hallatszott, ahogy borotvaéles hegyük belehasított a lágy fába. Lapos, teknőszerű mélyedések támadtak nyomukban sűrűn egymás mellett, aztán újra, mélyebben, a fadarab élő, világos húsában. Kerk megállt egy pillanatra, hogy pihentesse fájó ujjait, amelyek egészen elgémberedtek a faragókés szorításától. Fölnézett. A szomszédos kerekesszékben Katja dolgozott elmélyülten, keskeny arcán feszült figyelem, a nyelvét kicsit kidugta a koncentrálástól. A mester megállt a sorok közti keskeny átjáróban és érdeklődve figyelte a lány karcsú, ügyes ujjai alatt kibontakozó formákat.

– Harang? – kérdezte halkan, és a lány fölnézett rá nagy, árnyékok keretezte szürke szemeivel.

– Csengettyű – mondta súlyos, dallamosan csengő hangján. – csengettyű a fenyőfára.

A mester odafordult a fiúhoz, aki közben újra kezébe vette a kést, és sebesen szántott vele a puha fafelületen.

– És te mit készítesz?

– Klumpát! A fiú hangja szárazon koppant, és újra lecsapott késével a fára, szinte dühödt erővel.

A mester torkában elakadt a levegő egy pillanatra. Lenézett a fiú lábaira, melyek hasznavehetetlen bábként hevertek a lábtartón.

– Minek? – akarta kérdezni, de a szó megszorult a mellében, körbe-körbe keringett odabent, mintha nem találná a kijáratot.

Az óra ötöt ütött a falon, és a folyosóról mozgolódás zaja hallatszott. Egymás után gurították ki a székeket, a levegő megtelt beszélgetés zsivajával, nevetéssel. Fakószőke copfos fiatal nő állt meg Kerk széke mellett, rózsaszínűre lakkozott körmeivel gyengéden beleszántott a fiú sűrű, göndör hajába.

– Menjünk, kicsim – és rámosolygott a tanárra. – Holnap újból jövünk.

A mester elgondolkodva forgatta kezében a munkadarabot. Kerk tagadhatatlanul ügyesen bánt a késsel, nem először látta, hogy különlegesen szép faragások kerülnek ki a keze alól, de ez most valami más volt. A lábbeli közepén barlangszerű, sötét mélyedés ásított, a többi részén, a talpán kívül-belül, az oldalán, a tetején, furcsa pókhálószerű minták futottak, egymásba ágyazódva, sekélyebben és mélyebben, elfutottak és visszatértek, hajlottak és csavarodtak, megálltak és újból elindultak, mintha valami ősi varázsigét véstek volna rovásírással a fába.

A mester ujjai bizseregni kedtek, apró remegések futottak végig az izmain, a szívébe tóduló vértől csillagok szikráztak föl a szeme előtt, ahogy eljutott tudatáig a szavak jelentése.

Észre se vette, hogy a csapóajtó újból kinyílt, s a gyermek apró kezeivel sietősen hajtva a kereket, feléje igyekszik. Csak amikor megállt előtte, és kis kezét sürgetően a fadarab felé nyújtotta, akkor eszmélt föl. Belenézett a vágyakozva ragyogó sötét gyerekszemekbe, és szinte öntudatlanul sóhajtotta:

– Legyen meg a te kívánságod!

Azzal letérdelt a kerekesszék elé, és óvatos mozdulatokkal a fiú lábára csúsztatta a kis lábbelit.

– Állj fel! – mondta csendes sóhajtással, és a fiú engedelmesen ránehezedett a maga faragta varázspapucsra, aztán lassú, majd egyre szaporább léptekkel indult az ajtóban álló anyja felé, aki szájára szorított tenyerével fojtotta vissza a torkából feltörő kiáltást, de kétoldalt az arcán megállíthatatlan  patakban zuhogtak lefelé a könnyek.

A mester úgy maradt féltérden ahogy volt, hallgatta a fejében csengő-bongó nevetést, és hallgatta Arbukanadornak, a mesterek mesterének öblösen felerősödő, majd elhalkuló hangját. „Egyszer majd te is találkozol valakivel, aki többet tud nálad, ahogy én is találkoztam veled. És szolgálnod kell őt, ahogy én is szolgáltalak halálom napjáig. De most már szabad vagyok. Egyszer majd te is szabad leszel”

A mester felnézett, de a gyermek és anyja már csak két apró pont voltak a folyosó végén.

 

A város – csukott szemmel

 

Nyitott szemmel keveset látsz. Mint gyertyalángba hulló bogár, elvakít a fény, a lobogás. Csukott szemeid mögött, elméd mélységében ott pihen a valóság, élettelen dolgok lelke parázslik, s kinyíló gondolataid ablakán kiröppenve lerázza magáról béklyóit az erő. A te erőd, az enyém, mindnyájunké.

 

Szunnyadó óriás állatként terül el a folyó két oldalán a város, zsigereiben ott kering élet, halál, szenny, vér, levegő. Azt hinnéd, halott épületek halmaza, de téglákba építve századok vére és verejtéke szárad, gondolat-töredékek milliárdjai sűrűsödnek hangokká és álmokká a csukott ablakok táblái mögött. Derűs szimbiózisban él a lustán hömpölygő folyóval, szürkére szennyezett kék vizében bámulja tükörképét, mosdatja magáról vad szelek sűrű porát. Kortyolja szomjasan nedvét, hajókat úsztat rajta játékos kedvvel, gátjai kétségbeesetten birkóznak haragos erejével. És néha zászlókat lenget fölötte, muzsikás mulatságokkal vidítja föl, tüzijátékból gyújt csillagokat, hogy gyönyörködjön bennük. Összetartoznak ők ketten, a folyó meg a város, mint fény és árnyéka, együtt mozdulnak, együtt múlnak el.

Fészkelődve mocorog szörny-testével a metropolisz, ezer fényes szemmel pislog álmos-derűsen a hajnali felhőkre. Villamosok körme csattog a váltón, buzgó csilingeléssel járják fényesre kopott útjukat rojtos, szakadt bőrüléseiken bóbiskoló utasokkal.

Hajnalban szép a város, mikor az éjszaka törékeny söprűje eltűnik a hold tányérja mögött, és friss szelek húzzák összébb rajtunk a kabátot. Kihalt terek égre nyújtózkodó fái alatt magányos padokon pihen a csend, gyűjti erejét a mindennapi harcra. Füstös-szürke garázsok mélyén dünnyögve-morogva ébrednek benzinszagú álmukból az autók, hogy aztán toporzékolva gyűrjék maguk alá a kockakövektől döcögő utakat.

Azt hinnéd, halott? Ó, nem, elevenen szuszogó élet lüktet mindenütt, akárhová nézel. Kocsmák rácsos ajtajai nyikorogva nyílnak szét, pálinkaszagú padlók füsttől-fekete táblái fölött frissen borotvált férfiak hajtják föl sietősen az első féldecit szíverősítőnek. Kezdődik a nap. Kezdődik a munka. Folytatódik az élet.

És a nappalok nyüzsgő-kavargó forgatagában már te is érzed a lüktetést, sistergő indulatok forróságát, haragos kiáltások dühét, és a szerelem sodró-keringő szédületét, mikor az ajtón belépve megpillantod a kedves ragyogó szemeit. És szaladsz, sietsz, repülsz, idegeidben dobol a vágy, megismerni a holnap titkait, a jövő üzenetét, kimondani a szavakat, amiket még senki se mondott ki, és meghallani a dalokat, amelyeket még senki se hallott. Félsz és remélsz, sírsz és örülsz, kételkedsz és hiszel, s bár nem tudod, csak érzed, de része vagy az életnek, a város életének, az erőnek, a város erejének.

Majd estefelé, ha már letisztultak a vágyak, dübörgő muzsika forralja a véred és átizzadt ágyakban reszketve találkozol fájdalom és gyönyör édes-keserű ízével, s fáradt izmaid nyugalomra vágynak, bőröd símogatásra, szemeid sötétségre. Majd éjszaka újra szembetalálkozol a gondolattal, hogy mivégre hordozod válladon az élet keresztjét, meddig és miképpen, és ha gyermeki, tiszta szívvel hallgatod a hangokat, talán választ kaphatsz a kérdésekre.

 

Nyitott szemmel keveset látsz. Mint gyertyalángba hulló bogár, elvakít a fény, a lobogás. De éjféltájban, ha felriadsz és kitekintesz az ablakon, a lábad előtt pihegő város sóhajtásából kihallod a vágyakozást, a lélek szomjúságát a szépre. Csukd be a szemed. Az ott mögötte a valóság.

 

 

A választás lehetősége

 

Furcsa volt a tenger. Tétova fodrok futottak a vizen mindenfelé, a hullámok váratlanul fölágaskodtak, majd visszaestek. A víz zavaros, sötét zöldje éles ellentétet rajzolt a lenyugvó nap sárgásvörös fényével.

Az öregasszony már jó ideje ült a parton mozdulatlanul. Puha fonalból szőtt kendőjét lecsúsztatta a derekáig, ritkás fehér haja engedelmesen símult a vállára. Izmos lábfejei bokáig süppedtek a homokba. Arcvonásai még őrizték a régi szépség nyomát, de a ráncosra cserzett bőr, a sűrű, valaha fekete, ma már szürkére fakult szemöldök számolatlanul eltelt évtizedekről mesélt.

- Régen jártam erre – tűnődött félhangosan – már el is felejtettem, milyen szép alkonyatkor a tenger. Hogy szerettem itt üldögélni esténként!

Hirtelen megrohanták az emlékek. Mint a hullámok dagály idején, úgy árasztották el, mind egyszerre. Látta magát ötéves gyerekként, ahogy kagylókat keres a visszahúzódó víz nyomában, aztán tízévesen, amint lemerül a mélybe kincsek után kutatva, látta magát tizenhétévesen a viharos tenger partján táncolni a holdfényben Nikolassal. És látta magát, ahogy integet Nikolas hajója után még akkor is, amikor az eltűnt a látóhatáron. Soha nem tért vissza. Él-e, hal-e, ki tudja. Most már nem is számít. Azóta elmúlt több, mint hatvan év. Minden megváltozott. A falu, a város, a világ, az emberek. Minden. Csak a tenger nem. Az most is ugyanolyan szépséges, mint hatvan évvel ezelőtt volt, mint ezer évvel ezelőtt. Eleven, lélegző óriás, aki sosem öregszik és sosem hal meg.

Hirtelen kavarogni kezdett a víz, ezüstszínű halak szökkentek a magasba játékosan, tenyérnyi polipok csapkodtak karjaikkal dühödten, mintha valami megzavarta volna a nyugalmukat. Aztán olyan gyorsan, hogy megijedni sem volt ideje, néhány lépéssel előtte óriás férfialak emelkedett ki a habokból. Sűrű, göndör fekete haja és szakálla majdnem a térdéig ért, a vízcseppek szikrát szórtak, ahogy legördültek rajta. Balkezében hatalmas háromágú szigony, az egyik ágán karcsú, ötarasznyi hal vívta haláltusáját. Két hatalmas lépéssel kint volt a parton, és sziklányi termete magasságából kicsit meghökkenve nézett a lábánál üldögélő kis öregasszonyra.

- Hogy lehet, hogy nem szaladtál el? – kérdezte, morajlás volt a hangja, mintha kövek gördülnének le a hegyről.  

– Myra! – hallotta most a nevét, milyen régen nem szólították így, sok éve már csak nagymami, meg nénike, meg öreganyó.

– Myra!- szólította meg újból …. ó, igen, most ismerte csak meg, hiszen ez Poszeidón! Kicsit megreccsentek a csigolyái, ahogy méltóságteljesen meghajtotta a fejét.

– Légy üdvözölve, végtelen tengerek ura!

Az istenség elgondolkodva nézte a törékeny kis emberalakot, aki olyan tiszta, kíváncsi pillantással méregette.

– Nem félsz tőlem, halandó földi asszony?

A vénség picit megrázta a fejét. Nem volt tiszteletlen a hangja, de meggyőződés szólt belőle.

– Már nem. Fiatal koromban talán én is menekülőre fogtam volna, de több, mint hetvenhét esztendeje élek itt a földön, nem rémiszt meg sem élet sem halál. Nemigen tudsz nekem olyat mutatni, amit még nem láttam, vagy nem hallottam. Az időm lassan lejár. Eljöttem, hogy még egyszer lássam a birodalmad a maga időtlen gyönyörűségében. Semmi sem fogható a tenger szépségéhez!

Megremegett a föld, ahogy a hatalmas test lehuppant a homokba. Az óriás kényelmesen elfészkelődött, majd nekiállt kihúzni a talpából egy konzervdobozt. Undorodva nézte egy kicsit, aztán egy szemvillanással vörös porrá változtatta. Szemrehányóan tekintett a nőre.

– Nem tisztelitek sem a földet, sem a tengert. Gátlástalanul pusztítjátok a világot. Miért?

A visszhang fölkapta a szót, és véget nem érően ismételgette: Miért? Miért? Miért?

- Új isteneink vannak. A régiek lassan feledésbe merülnek.

– És azokat az új isteneket tisztelitek?

- Nem, nem igazán. A világ változik. Nem feltétlenül lesz jobb, de változik.

- A változás nem kell, hogy pusztulást jelentsen. Az ember mégis pusztítja a világát. Mi célból?

- A célok, uram, sokfélék lehetnek. Nem kérheted számon a jövőt attól, aki tudja, hogy holnapra már nem lesz itt. Nem volna igazságos, és értelme se lenne. De te, tengerek hatalmas istene, akinek egyetlen intésére földrészek születnek és süllyednek el, miért hagyod, hogy bántsanak?

– Mit tudsz te az igazságról?

– Keveset. Csak amennyi rám tartozik. Az én igazságom a perc igazsága, nem egyetemes és nem örök, ahogy én sem vagyok az.

- Szeretnél halhatatlan lenni? – derű csillant meg a tengerzöld szemek mélyén.

- Kérhetsz tőlem valamit. Látom a szemedben a veszteség szomorúságát. A holtak felett nincs hatalmam, de élőkkel bármit megtehetek. Kívánhatsz szépséget, fiatalságot, örök életet, hatalmat, gazdagságot, s mert jókedvemben vagyok, talán teljesítem.

A fáradt, öreg szemek fölpillantottak az óriásra szelíden.

– És mit kellene adnom cserébe?

A mozdulatlan istenarcon mintha egy tört másodpercre életre keltek volna a vonások.

– Lám, az öregkor bölcsessége. Lassan bólintott.

- A fiatalságért az emlékeidet kell adnod, a szépségért az elérhetetlen utáni vágyakozást, a hatalomért a nyugodt álmokat, a gazdagságért a jól végzett munka örömét és a holnap terveit, a halhatatlanságért az újjászületés lehetőségét. Igen, mindenért fizetni kell, s te döntöd el, hogy megéri-e az árat.

Az öregasszony arcát szinte megfiatalította a hirtelen jött mosoly, mely szétszaladt a ráncok között, és megült a szemeiben.

– Milyen gazdag vagyok! – sóhajtotta – és a szavakból előfénylő öröm glóriaként fonta körül.

– Nem is sejtettem, hogy ennyi mindenem van, amit odaadhatnék, ha akarnám…..

A hangja elhalkult, az utolsó szó fönnmaradt a levegőben, mintha maga sem tudná, hogyan folytassa. Aztán félrefordult, hogy  a másik ne lássa a szemében megülő könnycseppet, és azt suttogta.

– Köszönöm uram, hogy nekem adtad a választás lehetőségét.  Menj vissza békével a te világodba, ez itt az én sorsom tengere, és egyetlen cseppjéről sem tudok lemondani.

A Nap vörösen izzó korongja lassan olvadt szét a látóhatár szélén, játékos szellő kavarta a homok felszínét. Az óriás lábak mélyre süppedtek a parti fövenybe, amely nedvessé vált a közeli dagálytól. Már csak a válla volt kinn a vízből a hatalmas testnek, mikor hirtelen megfordult és odakiáltott  az öregasszonynak.

– Valamit azért adhatok neked, mert megismertettél az emberrel, aki nem fél tőlem.

A hangja mint a mennydörgés zúgott a víz felett, a hullámok megsokszorozták az erejét.

 – Viszontlátásra Myra! Még találkozunk! – s olyan hirtelen merült el a vízben, hogy a Napnak ideje sem volt megcsillanni a szigony hegyén.

 

Csend volt a parton. A dagály hullámai egyre följebb és följebb kúsztak, játékosan csiklandozták a homokbuckákat. Ötéves forma kisfiú szaladt végig a parton, odaérve kicsit megrázta az öregasszony karját.

– Nagymami, nagymami! Ébresztő! Anya üzent, hogy kész a vacsora.

Lassan tápászkodott föl, a meggémberedett, öreg izmok csak nehezen akartak engedelmeskedni.

– Milyen furcsát álmodtam – gondolta, és megdörzsölte a lábszárát, hogy élénkebben keringjen benne a vér. A gyerek kiáltására kapta fel a fejét.

– Nagymami, nézd mekkora lábnyomok! Szavamra, egy óriás lépkedett itt a homokban! Igazi óriás!

Egy pillanatra megszédült az emléktől, aztán ahogy eljutott a tudatáig a búcsúszavak jelentése, sebesebben kezdett dobogni a szíve. Majdnem olyan sebesen, mint egy fiatal lányé.

 

A Joker

 

Hideg volt a teremben. Apró borzongások futottak át az öregember bőrén, de nemcsak a hidegtől. Homályos szemmel bámulta egy darabig a kezében levő kártyákat, aztán fölnézett az asztal túloldalán ülő csuklyás alakra. A sötét szemgödrök amelyek visszanéztek rá, csak az ürességet tükrözték. A kasza az asztal szélének támasztva pihent. Hajnalodott.

- Add fel – mondta a csuklyás. - Nincs több lapod. Az összeset kijátszottad. Már az enyém a játszma.

– Igaza van – gondolta az öreg – itt a vége. Tudtam, hogy egyszer győzni fog, de azt hittem, van még néhány menetem. A kezében tartott kártyalapok lassan elszürkültek, összepöndörödtek, ahogy fogyott a reménység a szívéből és a helyét átvette a lemondás. Hirtelen gyerekhang csendült fel valahonnan, vékonyka, de erőteljes hang

– Nagyapa, itt vagy? Ébredj! Nagyapa ne menj el! Szeretlek!

A szétporlott lapok helyén új kártya jelent meg, szikrázó, csillogó, forróság áradt belőle, a terem fagyos levegője egészen megenyhült tőle. Az öregember lassan nyitotta szét a kezét, nem volt diadal a hangjában, inkább megkönnyebbülés.

– Az adrenalin mindent visz – de felesleges volt mondania, mindketten tudták. A csuklyás bosszúsan lökte félre a szerszámot, melyet már megragadott, és hidegen suttogta.

– Egyszer majd elfogy, tudod?

– Egyszer. Majd. – mondta az öregember, és kicsit megremegett a kártyalap a  kezében. Aztán nézte, hogy oszlik köddé a Halál és a kaszája az ablakon betörő hajnali napsugarak fényében.