Azok a fekete pöttyök

 A nyári szünetben Patty unokám smarnifüggővé vált. Úgy kezdődött, ahogy a dolgok kezdődni szoktak:
- Mama, főzöl nekem olyan picike tésztát, tudod, amire lekvárt meg cukrot kell tenni?
- Smarnit? 
Smarnit, smarnit, smarnit - sokat!
A folytatásban jött az "alig van már a tálban smarni, holnap is főzöl?", végül pedig egyszerűen és magától értetődően: "Hol a smarnim?"
A nyár folyamán ez a családi változata a császármorzsának olyannyira kötelezővé lett az étlapon, hogy akár volt hozzá időm-kedvem, akár nem, csinálnom kellett. Olykor aztán a nagy kapkodásban, ezerfelé figyelésben odaragadt az alja az ükanyámtól örökölt öntöttvas lábos fenekére, úgy kellett fölvakarnom főzőkanállal a sötétre karamellizálódott darabkákat.

Szeptember volt, iskolaidőszak, a gyermekhad hazavonult, mi nagyszülők megkönnyebbülten, telve lelkifurdalással és hiányérzettel lubickoltunk a békés-csendes, unalmas nyugalomban, mikor megszólalt a telefon. Furcsa volt a lányom hangja, visszafojtott nevetés vibrált benne, időnként megállt hogy jól kikacagja magát, de végül csak kibontakozott a történet.
Smarnit csinált vacsorára a kicsinek, aki már napok óta rancogott érte. Élete legjobban sikerült smarnija lett, aranysárga, mosolygós, pont olyan morzsalékos, amilyennek lennie kell, és pont olyan finom is. Patty csak turkált benne a villával elgondolkodva, evett egy-egy falatot, de szemlátomást nem ott járt az esze.
- Mi van, kincsem, nem ízlik? Mi a baj?
- Nem olyan, mint a mamánál - nyögte ki végül a gyerek.
- Mi nem olyan?
- A mamánál szoktak lenni benne olyan apró, fekete pöttyök.... - aztán a kirobbanó nevetéstől megsértődve elvonult a szobájába.

 Mesterszakácsok figyelmébe ajánlom: néha a tökéletes nem elég, ha hiányoznak belőle a szeretet apró, fekete pöttyei...

Holnapvirág

A gyerekek nagyon jó megfigyelők. Azt gondolnánk, hogy azok a nyugtalan, mindig csapongó tekintetek nem képesek befogni a körülöttünk élő, lélegző világ ezernyi apró rezdülését, de nem így van. Valójában ők azt is látják, amit mi észre sem veszünk, azt is hallják, amit meg se hallunk, és törékeny lelkük húrjain azt is felfogják, amit meg se érzünk. És néha azt is kimondják, amit mi nem tudunk kimondani.

Augusztus volt. Rekkenő, fullasztó, véget nem érő. A Nap, az áldott, gyilkosan tűzött sugaraival, esőnek, szélnek nyomát se láttuk hetek óra. Napközben ki se mertünk mozdulni a ház hűvöséből, hajnalban meg estefelé sétáltunk kicsit a parkban és a soványra szikkadt folyó partján.

Patty tavasszal múlt hároméves, a miért-korszak kellős közepén, kifogyhatatlan kérdésekkel reggeltől-estig.

- Miért sárga a villamos?

Lövésem sem volt, miért pont sárgára festették a villamost, de röstelltem azt mondani, hogy nem tudom, ha túl sűrűn válaszolom, hamar kialakul unokám fejében az ostoba nagymama képe. Így hát törtem a fejem valami frappáns, de legalábbis elfogadható válaszon. És jött az isteni szikra:

- Hogy alkonyatkor is látni lehessen. Ne olvadjon bele a szürkeségbe. Tudod, a sárga szín… Itt megálltam a beszédben, mert megpillantottam a lábam előtt valami igazi sárgát. De akkor már Patty is észrevette, felragyogó szemmel hajolt le hozzá, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Egy frissen kinyílt virágszál volt, a beton réséből kecsesen, hajlékony mozdulatokkal bújt elő, fényes sárga szirmain még ott ragyogtak a hajnal könnycseppjei. Olyan törékeny volt, olyan szépséges, hogy mindketten megbűvölve néztük a szennyes, halott földön az élet diadalát.

– Hogy hívják? – kérdezte Patty, és először azt hittem, a virág hivatalos nevére kíváncsi.

– Nem tudom - mondtam – biztos valami hosszú, kimondhatatlan latin neve van, ilyeneket szoktak adni a virágoknak. Minél szebb, annál hosszabb és kimondhatatlanabb nevet.

A csöppség  türelmetlenül megrázta a fejét.

– De hogy hívják? Egy másodpercig értetlenül bámultam rá, csak aztán fogtam fel, hogy az ő számára a világ létező dolgai megszólíthatóak, nevük van, beszélni lehet hozzájuk, és a maguk módján, csak az ő számára érthetően, válaszolnak is.

– Nem tudom, kicsim, még csak most született, nincs neve, de holnapra kitalálom.

Rám nézett meghökkentően nagy, komoly pillantású szemeivel, s úgy mondta, mint egy kinyilatkoztatást: - Holnapvirág.

Elmosolyodtam. Tetszett a név, szép volt, különleges, de nem hagytam annyiban a dolgot. Most én kérdeztem.

– Mért pont holnapvirág? Na, ez a „ti felnőttek semmit se értetek” pillantás volt, amitől féltem.

– Mert holnap újra meglátogatjuk. Ugye itt leszel holnap is? – ahogy a fényes sárga szirmok ringatóztak a könnyű szellő ütemére, mintha bólogatott volna a virág. Lassan indultunk tovább, a gyermek szemlátomást nem akarta otthagyni a frissen felfedezett élőlényt. Néhány lépéssel odébb újabb növényre találtunk, de ez már láthatóan hervadt volt. Szomjasan lógatta a fejét, szirmai hiányosan, gyűrötten hajlottak a föld felé, közöttük négy parányi fekete mag sötétlett.

– Az mi az? – kérdezte Patty, aki hirtelenjében mindent tudni akart a biológia érdekfeszítő tudományáról – mi az a fekete?

– A magja.

– A magja – ismételte mindentudó hangon, aztán jött a régi kérdés:

- Miért?

- A magja lehull a földre, elfészkelődik, és ha elég föld borítja, nem lép rá senki, nem szedik föl a madarak, nem fagy el télen, vagy nem mossa ki az őszi eső, jövőre újból kihajt belőle itt egy „holnapvirág”. A kislány eltűnődött.

– Nehéz dolguk van – mély meggyőződés sütött a hangjából. Töprengve állt egy darabig, méregette a virágot, meg a kopott-koszos betonkockákat, és egyszercsak letérdelt a földre.

– Mit csinálsz, kicsim? – kérdeztem, mert nem volt világos előttem, miféle elhatározásra jutott.

– Segítek neki! Azzal letépte a négy magot a virágról. Nézte egy kicsit ahogy elvesztek a kezében az apró fekete pöttyök, és belepottyantotta őket a beton résébe. Apró, párnás ujjaival egy falatnyi földet kotort a reménység parányi magjaira, hogy jövő tavasszal újra ott ragyogjanak a betonrengetegben, ámulatba ejtve az arra járókat. Símogató ujjakkal egyengette el a földet fölöttük, diadalmasan felegyenesedett.  

– Holnapvirág – mondta, aztán maszatos kezét a nadrágjába törölte.

- Holnapvirág – és ahogy a mosoly kivirult az arcán, az már magában egy szebb holnap ígérete volt.

  Felebarátod... 

– Melyik felét szeressem Vikinek, mama?

A kérdés meghökkentő volt, ezért nagyon óvatosan fogtam a válaszhoz. Pattynek roppant csavaros észjárása van, és ezúttal körülbelül se tudtam, miről beszél. Az viszont szóba se jöhetett, hogy válasz nélkül eresszem el a fülem mellett a kérdést, őminisége az általam ismert világ legkitartóbb, legmakacsabb egyéniségei közé tartozik.

– Talán... azt, amelyik jobb...

– Arra gondolsz, amelyik a jobb lába felől van?

– Hááát, nem egészen. Úgy gondolom, azt a felét, amelyik nem csinál rosszaságokat.

Homlokát ráncolva számbavette barátnője tulajdonságait, de úgy tűnik, nem volt elégedett az eredménnyel.

– Azt a felét, amelyik a biciklit összetörte, nem szerethetem? - a kérdésben némi szorongást véltem felfedezni. Hát persze! Az ő kis kerékpárja is elég megviseltnek látszott röpke három hónap után.

– Nem hiszem, hogy baj lenne, ha szeretnéd Vikinek azt a felét, amelyik összetörte a biciklijét  –  mondtam elgondolkodva. Persze a biciklivel óvatosabban kellene bánnia – meg neked is.

Bólintott, de még nem zárta le az ügyet.

– És azt a felét is szerethetem, amelyik meghúzta Amanda haját, amikor elvette a labdát?  –  kérdezte reménykedve.  És azt a felét, amelyik kiköpte a padlóra a spenótot ebédnél?  –  Patty hangja sírósra váltott.

Hűha, ennek fele se tréfa. Itt valami dráma van kibontakozóban, de még nem tudom az okát, így nem is tudok beavatkozni.

Leguggoltam hozzá, hogy a szemébe nézhessek, mert nagyon a padlóhoz ragadt a tekintete.

– Mondd csak, szívem, mik ezek a kérdések? Történt valami az oviban, ami megijesztett?

Megrázta a fejét és fölnézett rám, kicsit riadt volt a szeme, értetlenség bujkált benne.

– Tomi tegnap azt tanulta hittanon a tisztelendő bácsitól, hogy csak a fele barátját szabad szeretni.

Gondosan visszanyeltem a felkívánkozó nevetést (nem volt könnyű) és magamhoz öleltem kisunokámat.

– Ne törődj vele mit mond Tomi, vagy akárki más. Szeresd csak nyugodtan az egész Vikit az összes felével együtt. Hiszen ő a barátod.

Az öröm és a megkönnyebbülés egy pillanat alatt elsöpörte a további kérdéseket a témáról.

– Megyünk a galambokhoz?  –  de a választ meg se várva, már szedte elő a kiflis zacskót.

– Naná, hogy megyünk! Szeretjük az összeset.

Divina Machina

(Isteni beavatkozás)

Szarvasbogár araszolgatott át az úton, el-elakadva a kockakövek élesre kopott,  mélyen árkolt sarkaiban. Megbűvölve néztük a mozdulatait, unokám sötét szemében a megvetés szikrája villant:

- Buta bogár! – mondta Patty – Mit erőlködik? Az út túlsó felén ugyanolyan a fű, mint itt, ezen az oldalon.

Elkomolyodtam. Tényleg, hová igyekszünk? Létünk ezer falán oly hasonló repedések futnak az örökkévalóság felé. Útjainkon egyformán sarokra kopva a kockakövek. Hova igyekszünk? Mitől jobb a túlpart? Türelmetlen hajóink tépdesik horgonyukat a lét iszapjából, de merre sodor a szél, ha nyílt vizet érünk?

Csizmás lábak csattogására rezzentem fel, s Patty sikoltására: - Ne bántsd!

Apró kezében ott nyújtózkodott, remegett, forgatta szarvait harciasan az épp-hogy-megmentett bogár.

- Na menj, ha oda akarsz – tette le a bozótba az út túloldalán a gyermek, s nekem átvillant az agyamon, hogy a bogárnak ez volt a Divina Machina.