Tanítások prózában

Az emberiségnek sok nagy tanítója volt az idők során, Konfuciusz, Buddha, Jézus... de az embereknek számtalan kis tanítója is volt mindig, akiknek a szava olykor többet nyomott a latban, mint a nagyoké.

Mert tanítónak lenni nem azt jelenti, hogy többet tudunk másoknál, hanem azt, hogy amit tudunk, érzünk, gondolunk, szeretnénk megosztani másokkal, a többiekkel. Hogy aztán a többiek ezt meghallgatják, elhiszik, befogadják-e? Nos, az már az ő felelősségük, nem a tanítóké.

Nem állítom hogy a gondolatok, melyeket leírok, elmondok, eredendően a sajátjaim. Életem során oly sok mindent elolvastam, meghallgattam, megtapasztaltam, sejtelmem sincs róla melyek születtek a saját kútfőmből és melyek azok, amiket emlékezetem mélységes tárnájából bányásztam elő. De azt hiszem, ez nem is fontos. Nem az a fontos, ki mondja el, csak mga a gondolat, mert így vagy úgy, de gondolataink ereje mozgatja a világot.

"...nem az a fontos, honnan jöttél,
csak az, hogy hová mész,
porban vergődő, tollavesztett szárnnyal
lehet hogy egyszer mégis égig érsz..."

*

A vándorokról

A vándorok mindig magányosak, mindig is azok voltak. Nem ismernek más létformát, nem ismerik az állandóság vonzását, az idő folyama sosem áll meg számukra, még egy lélegzetvételnyi pillanatra sem.

A vándorok sosem közönyösek. Nem ismerik a hétköznapok fásult szürkeségét, az egymás sarkát taposó monoton perceket, a mindig-ugyanolyanra-kopott széleket, a semmi-újat-se-tudsz-mondani pillantásokat.

A vándorok sose boldogtalanok. Nem eresztenek sehol olyan mély gyökeret, amit fájhat elszakítani, nem kötnek olyan kötést, amit nehéz szétbontani, nem építenek olyan építményt, amit nem lehet lerombolni.

Új csillagok új fénye köszönti őket nap nap után, új arcokon új mosolyok, új hangok, új szívek.

A vándorok sosem boldogok. Nem őriznek emlékeket ősökről és hősökről, nem töprengenek mi-lett-volna-ha hiábavaló vágyakon, nem hullatnak könnyet az eltávozottakért, nem nyílik szívükben mosoly a nagyon-várt-találkozásért.

A néma múlt és a vak jövő lovagjai ők, csak a most uralja lelküket.

A vándorok mindig magányosak voltak, mindig is azok lesznek. 

*

Sose lehetsz olyan szegény, hogy ne lennének elajándékozni való érzéseid.
Sose lehetsz olyan gazdag, hogy ne lenne szükséged arra, amit jó szívvel adnak neked.
Van, akinek segítség kell - hát segíts
van, akinek menedék kell - fogadd be
van, akinek csak egy mosoly kell - és neked oly sok van belőle..
Előbb vagy utóbb neked is szükséged lesz valakire, valamire. A világ így működik.

*

Egyszer találkoztam a szépséggel. Fiatal voltam még, szinte gyermek. Vakon rohantam előre az úton, amelyről azt hittem, a jövőbe visz. De az utak nem vezetnek sehová. Sorompóval, kapuval zárva a végük, áttörni nem tudod, nincs mit tenni, vissza kell fordulj, hogy újból elindulhass másfelé.

Egyszer találkoztam a szépséggel. Úgy rohantam el mellette lobogó hajjal, esélyt se adva rá, hogy megállítson, hogy megérintsen.

Egyszer találkoztam a szépséggel. Az emlékek fátyolos, sűrű összevisszaságában, a "mi lett volna, ha" kérdéssel körbekerített pillanatok kertjében felvillan a képe olykor, incselkedőn, kicsit szomorúan.

Lehettem volna más is, mint sarokba dobott bábu a sors játékkosarából?
Egyszer találkoztam a szépséggel. Rámköszönt. Talán ha visszaköszöntem volna?
Már sose tudom meg....

*

Nem mindig vagyunk tudatában annak, hogy jót cselekszünk, de ez csöppet sem von le tetteink értékéből.
Amikor megsímogatod egy gyermek fejét, talán önkéntelenül teszed, valami belülről jövő késztetésre és te magad nem is veszed észre, ahogy azt sem, amikor bezárod a bejárati ajtót. Mégis lehet, hogy annak a gyermeknek ez a mozdulat a szeretet, a törődés régen várt, régen vágyott mozdulatát jelenti, amire szüksége volt, hogy örülni, hinni tudjon újból, erőre kapjon, hogy ő is szeretni tudjon másokat. Lehet hogy az a gyermek egyszer próféta lesz, hadvezér vagy országelnök, szívsebész professzor vagy csillagász. De lehet hogy csak egy ember lesz, akinek sikerült egy boldog percet szerezned, és hidd el, ez sem kevés.

*