„Minden mesének lelke van
szól hozzád, rád nevet
ezért szeretik őket az emberek”
Varázsoló
Csillag csókja, hagyma héja,
fenyő tűje, Hold karéja,
sziklakertből oroszlánszáj.
így születik meg a bűbáj!
Fikusz füstje, egér mája,
szitakötő szürke szárnya,
hal pikkelye, béka lába,
rigó füttye, mák virága,
ferdefarkú szarka szeme,
fehér nyírfa zöld levele…
irgum-burgum torrentóresz,
rossz gyerekből újra jó lesz!
Mosolygós mesék
Tudom, hogy vannak szomorú mesék is
de jobban szeretem a mosolygós meséket
gyermekarcok ragyogásába lopni
valami szépet
hol volt, hol nem volt, túl az óperencián
hol tündérek színes szekere szállt
a szivárvány után
s bár jó a rosszal kézenfogva jár
jutalomra mindig a jó talál
bűnhődik a bűnös,
„fuss vele, itt a vég”
hát ilyenek a mosolygós mesék.
A gyermekévek elszállnak hamar
taposómalmát hajtva
egykettő itt terem
a nagybetűs Élet, és más lesz hirtelen
a világ, melyben éltek,
s meglátogat bizony
törvény-úr, gond-baj bácsi, néni,
(nem is kell nekik külön alkalom)
muszáj-császár, s nagykövete: a kell,
(a szeretném csak udvari bolondja)
s őfelségének van vagy száz porontya:
szükség, nehézség, zűrzavar...
fel sem tudom sorolni egyhamar,
de mind-mind sorbaáll,
mind követel, kiabál, dirigál
s olyan jó lenne megpihenni néha
látni, hallgatni vidámat, és szépet
hát ezért írok inkább mosolygós meséket.
Van egy titkos tervem:
sereget verbuválok
mosolygós mesékből,
és ha majd készen állok,
elindulunk együtt
a nagy, mogorva világ ellen:
mosolygós arcot rajzolunk az égre,
hogy minden gyermek
s minden felnőtt hadd nevessen
s hadd legyen végre mosolygós az élet
hát ezért írok mosolygós meséket.
Mikor még tündér volt
„Mikor még tündér voltam – mert voltam ám az is –
haj-haj, de rég volt, bizony kiskomám..”
emlékező meséit így kezdte mindig el
a nagymamám.
Lábamhoz ült, közel, fölnézett rám,
szemében csillagfények égtek,
s mindig elhittem neki a meséket.
Hol volt, hol nem volt... jól figyelj,
mert én mesélem most helyette el.
A rét füvén, hol pipitérek szirma
úgy terül szét, mint nagy, fehér palást
gyíkok surrantak és pillangók kergetőztek
s két szürke nyúl kereste a vadászt
riadt szemmel, s a buckák közt megülve
vadkörtével mancsai közt falatozott egy ürge...
arasznyi tiszta kör, kaviccsal körbejárva:
a tündérek tanyája.
Éjente ott lenn mindig összegyűlnek
fényes holdfényben fák fölé repülnek
parányi szárnyuk csillog fenn a fényben,
épp olyan szépen, ahogy a mesékben,
ki arra jár, menten jókedve támad,
felejti gondját, búját, és vidámat
kurjant, de jaj, meg is riadnak tőle,
s a szélrózsa minden irányába
menekülnek előle,
de semmi baj, mert mindjárt visszatérnek,
ijedős népség, úgy tűnik, de igazából
ők semmitől se félnek
(tudod, mint mikor cirmos rádijesztett,
s szaladtál is hozzám lélekszakadva,
tigris, tigris, s hozzám bújtál erősen,
és megmutattam, hogy ez csak egy macska..)
Ki bántaná őket, talán az ember,
ki oly sok mindent köszönhet nekik?
apró kezükben hordják a szerencse
kosarát, és küszöbünkre teszik
hajnalban, mikor épp hogy kel a Nap
s dalolni kezdenek a madarak,
míg álmosan dörgölöd szemeid
ott vár rád, és egész nap majd segít
minden lépésed úgy kíséri el
hogy közben ezer kérdésre felel,
ezer válasz, ezer dal és remény
mind ott lapul a kosár fenekén,
szívedbe lopja magát a mosoly,
óvja lábaid, hogy meg ne botolj,
ha rosszalkodsz, fejét ingatja csöndben
és látod, már nem is megy olyan könnyen,
tündérkéz fogja vissza könnyeid
ha fájdalmad van, gyógyulni tanít
ha beteg vagy, s ha a bánat marasztal,
csöndes szavával mindig megvígasztal.
Tündérnép dolga hívni a szelet,
hogy zavarja el gyorsan a telet,
tavaszt hozzon, fényeset, meleget,
barkát, virágot, puha füveket,
pelyhes madárfiókákat fészek tövébe,
gólyák kelepelését a templom tetejére,
színek, szagok kavargását a kertben,
hol minden apró hajtás újra ismeretlen,
pompás, és gyönyörű, varázsos, érdekes,
nem is kell mondanom: tündérek műve ez.
Tündérek hívnak, hogyha álmodban, nevetve
szárnyaid nőnek, és repülsz a fellegekbe,
s nem vagy magányos, mert úgy táncolnak körül
egy sincs köztük mogorva, mind csak veled örül
ők tudják már, amit te még nem is hiszel
egy szép napon, bizony, te is tündér leszel,
gondos kezed nyomán virágszirmok virulnak,
s mosolyod fényétől emberszívek kinyílnak,
gyermekálmok csendjét egyszer majd te vigyázod,
repülni és kacagni, ez lesz a te világod.
Az álmok folyójában kerek, fehér kövek
sokezer éjszakán azokon lépdelek
csöppet sem rémiszt, hogy olyan messze a part,
a képzelet hatalma átölel, fogvatart
és reggelente, ha felébredek
ágyam körül látom röpködni a tündéreket,
szórják az örömöt két kézzel a világnak
mert amíg hiszünk benne, addig tart a varázslat.
„Mikor még tündér voltam – mert voltam ám az is –
haj-haj, de rég volt, bizony kiskomám..”
emlékező meséit így kezdte mindig el....
sok dolgos, hosszú év után
felhőkből visszaint
(álmomban most is magához ölel)
s hiszem, tudom, hogy tündér lesz megint
a nagymamám.
Az egér meg a szék
Székem lábát kerekre rágta
egy szemtelen egérpalánta
öreg szék volt, nem nagyon bántam
ott állt benn a tisztaszobában
régen nem ült már senki rajta
párja sincs, olyan régi fajta
benn a sarokban meghúzódott
megtámasztva a vén komódot
csöndes szerényen
meglapult, mint héj a kenyéren
a kisegér meg – egy idő múlva
elrágódott a régi széken
mihez kezdjek most már velük
a szék – billegve, sántikálva
nem illik a tisztaszobába
az egér meg, huncut kis jószág,
úgyse kerüli el a sorsát
addig járkál be a szobába:
ő lesz a macska vacsorája.
Lábujjhegyen
Lábujjhegyen
lépkedj a kertben
sok ismeretlen
virág szirma ha rádnevet
tündérszekér viharzik át
a fák felett
tulipán szirma megremeg
bokrok ágai
puha fészket rejtenek
madárfiókák csőre csattog
vacsorára hernyó-szelet
szél-söprűtől
füvek suhognak
hangyafészkeket rejtenek
lábujjhegyen
lépkedj a kertben
vigyázva, mit rejt a levél
nádak bugája égig ér
tó tükrén rózsa szirma, mint
nyitott tenyér
szitakötőknek légihíd
darazsak szárnya vízbe ér
élő csodák amerre nézel
illatok, színek, zümmögés,
piros, zöld, sárga minden ág,
szundikálás és ébredés,
nappali csillagok
szemedben,
lábujjhegyen
lépkedj a kertben!
|