Győr királyfi és Lille, a szépséges hercegkisasszony kicsiny gyermekkoruktól fogva szerették egymást. Megfogadták szent esküvel, ha felnőnek, egy pár lesz belőlük, senki nem állhat kettőjük közé. Meg is pecsételték a frigyet pitypangból készült gyűrűvel, árvalányhajból szőtt fátyollal, liliom-koszorúval.

De ahogy nőtt, nődögélt Lille, s szépsége egyre vakítóbban tündökölt, megakadt rajta Cyndra szeme is. Egy napon palotájába csalogatta, s varázslattal a toronyba zárta a szépséges lányt. Hiába sírt, zokogott Lille, nem szabadulhatott. Hiába próbálta Győr királyfi előbb szép szóval, majd fenyegetéssel, fortéllyal kiszabadítani, rendre kudarcot vallott.

A hercegkisasszony naphosszat sírt, sírdogált a palota varázslattal körülvett termeiben, kért, könyörgött a varázslónak, engedje szabadon, engedje a szerelméhez, de hasztalan. Lassan-lassan kifogyott szívéből a remény, kihunyt szeméből a csillogás. Nyárra ősz jött, őszre tél, s a szépséges leány már csak árnyéka volt önmagának. Hajdan oly gyönyörű kék szemei megfátyolosodtak a sok sírástól, tűzpiros ajkai mosolyra már sose nyíltak. Szó el nem hagyta ajkát, némán bámult kifelé az ablakon, nézte a messzi erdőt, ahol szerelmével olyan boldogok voltak. Már nem hitte, hogy valaha találkozhatnak ők ketten.

De Győr királyfi nem adta fel. Újra meg újra visszatért, kért, ígérgetett, végül párbajra hívta a varázslót, hogy a kardok döntsék el, melyikük méltó a lány szerelmére. Cyndrát  szórakoztatta a fiú állhatatossága.

- Hallod-e emberkölyök – mondta neki egyszer – mikor adod fel? Mikor hagyod abba, hogy Lille után sóvárogj? Mikor érted meg, hogy ő már az enyém?

- Soha, uram – felelte a királyfi komolyan. Soha! Ahogy a Rába folyó szüntelenül folyik előre medrében, sodorva magával kavicsot, hordalékot, faágakat, s meg nem állíthatja senki sem, úgy nem állíthat meg engem bármiféle hatalom vagy varázslat. Mert amíg élek, szeretni fogom Lille hercegkisasszonyt, és amíg szeretni fogom, harcolni is fogok érte.

A mágus éppen tréfás kedvében volt, nagyot villant a szeme, s azt felelte a legénynek:

- No hát,  ha majd a Rába folyó vize megtorpan, s visszafelé folyik a medrében, akkor tiéd lehet Lille hercegnő, szabadon és örökre  – s gonosz kacagásától visszhangzottak a termek, és odakint a kapu előtt a strázsák fázósan húzták össze magukon a kabátot.

Azt mesélik, fönn, a messzi északon, fekete köpenyes, ősz szakállú öregember járta az erdőt, léptei előtt földig hajoltak a fák, és sűrű sötét felhőgomolyok gyülekeztek a hegygerinceken. Mondják, hét nap hét éjszakán át teli zsákból zuhogott az eső, elmosva földet, sziklát, dombot, lankát, és színes réteket. Mondják, széles medrét elhagyva hömpölygött, zúgott alá a kék folyó, halálos öleléssel átkarolva élő és élettelen vidéket. A Rába szelíd vize rettegve torpant meg a vízözön előtt. Előbb csak megtorpant, aztán menekülőre fogta. Futott, futott, arra, amerről érkezett, visszafelé a medrében.

Így történt, másképpen, ki tudja? Nekem így mesélték a régi öregek. Hanem a történetnek vége nincsen még.

Győr királyfi boldog örömmel sietett a várba, aráját követelve e szavakkal:

- Lásd, a Rába folyó vize visszafelé folyik medrében, így teljesült a feltétel, szavadnak állj, uram. Azt ígérted, e napon Lille, a mátkám,  enyém lehet örökre. 

Szörnyű haragra gerjedt Cyndra, a gonosz, s felemelve varázsbotját, porrá akarta zúzni a vakmerőt. Ekkor hideg szél támadt, átzúgott a palotán, sarkig tárva ajtókat, ablakokat. Fehérszakállú, fekete ruhás öregember árnyéka magasodott az ajtóban, hideg pillantását Cyndrára szegezte, akinek a kezéből kiesett a varázspálca, s ő maga térdre hullott.

– Arbukanador – suttogta elszörnyedve a tömeg, de a látomás egy szempillantásnyi idő alatt eltűnt, sem őt, sem Cyndrát nem látta többé senki sem.

Győr királyfi várost alapított a két folyó találkozásánál, és sok-sok éven át boldogan éltek ott feleségével, számtalan gyermekük született, akik benépesítették a folyó mindkét partját.

Legendák születnek, legendák meghalnak. Aki akarja, elhiszi, aki nem, az nem. De annyi bizonyos, a Rába vize minden tavaszon szűkölve menekül visszafelé medrében a Mosoni-Duna piszkosszürke, haragos habjai elől.

Én magam elhiszem, mért ne hinném. Sok csuda dolgok történtek akkoriban, mikor még varázslók járták e földet, s tündérbocskort foltoztak a vargák. De ez egy másik történet. Majd máskor mesélem el.

(megjelent a Kisalföld kiadó Tündértitkok című mesekönyvében 2008. karácsonyán) 

Tündérkosár

A kosár olyan pici volt, hogy elfért az apró gyerektenyérben. Panka az erdőszélen találta, megbújva a fű között, és nagyon megörült neki. Még sose volt ilyen szép játéka. Ujja hegyével megsímogatta a hajlékony, karcsú kosárfület, amely mintha fölragyogott volna az érintésétől.

- Pont akkora, hogy egy szem szamóca elfér benne - gondolta a kislány - és ebben a pillanatban hamvas, piros szamóca mosolygott rá a kosárból. Panka cseppet sem tétovázott, bekapta a szamócát, mely édes volt, mint a méz, és illata szétáradt a szájában.

- Ilyen finom szamócát még sosem ettem. Milyen kár, hogy nincs több belőle - villant át az agyán - és ahogy a lába elé nézett, meglátta a hatalmas bokrot telistele érett gyümölccsel. Behunyta a szemét, de amikor kinyitotta, éppenúgy kellették magukat az illatos, piros bogyók.

- Hát nem csak képzeltem? - aztán derekasan befalatozott a gyümölcsökből, arca, keze, szája, de még az orra hegye, meg a homloka is fényes piros foltokkal volt tele.

- Meg kellene mosni a kezem, gondolta ahogy az édes létől ragadós ujjaira nézett, s abban a pillanatban meghallotta a forrás csobogását. Egy lépéssel odébb tört föl a nagy mohos kő aljából. Panka jól ismerte a környéket és tudta, errefelé nyoma sincs forrásnak, sose volt. Elgondolkodva nézte a parányi kosarat a kezében, amelyből apró fénysugarak cikáztak körbe az ujjai közt.

- Ha itt lenne a gazdád, visszaadnálak, biztosan hiányzol neki - mondta halkan - és a lombok susogása elhallgatott. A szél megállt egy pillanatra, aztán mintha apró csengettyűket rázott volna a bokrok között üveghangú csilingeléssel. Az ösvény túlsó felén egy kíváncsi őzike szimatolt a levegőbe ijedten: - Valami történik! Parányi fénypontok táncoltak az ágak között,  úgy vették körül a kislányt, mint egy bogárraj. Ezüstös ruhájú piciny lény vált ki közülük és áttetsző szárnyaival verdesve megpihent Panka tenyerén.

- Légy üdvözölve köztünk, gyermek! - a tündér hangja alig volt hangosabb a tücsökciripelésnél, a kislány mégis tisztán értette a szavait.

- Ki vagy te? - kérdezte suttogva, hogy meg ne riassza a parányi lényt.

- Lindilla vagyok, a tündérkirály lánya. Az én kívánságkosaramat találtad meg a fűben.

- Akkor hát ezért olyan gyönyörű - nyújtotta át óvatosan Panka a kosarat, mely most teljes fényében tündökölt.

- Köszönöm - mondta Lindilla. Jószívű gyermek vagy. Kívánj valamit, és teljesítem. Bármit.

- Ugyan mit kívánhatnék? - a kislány rámosolygott a tündérre - hisz megvan mindenem. Aztán elnézett a faágak fölé és tétovázva megjegyezte: csak sokat vagyok egyedül, és néha hiányzik egy játszótárs, de ezt a kívánságot úgysem tudod teljesíteni. Halk zizegés futott át az erdőn, a kislány úgy hallotta, mintha nevetés lett volna. Hirtelen megszólalt a harangszó, és ijedten kapta fel a fejét.

- Hűha, sietnem kell, anyu haragos lesz, ha elkések az ebédről. A tündérek mintha varázsütésre tüntek volna el, és Panka szaporára fogta a lépteit, hogy hazaérjen időben. Ahogy az árokszéli galagonyabokorhoz ért, zsemleszínű szőrgombolyag gurult a lábai elé. Vidám ugrándozással kerülgette, hol előtte, hol mögötte futott, szemlátomást tudta az utat hazafelé. Időnként vakkantott egyet, és megcsóválta a farkát, szimatoló kis orrát a lány bokájához dörgölte.

- De gyönyörű kiskutya vagy, vajon ki a gazdád? - Panka lehajolt, hogy megsímogassa a kis jövevényt. Az megnyalogatta a kezét, aztán leült, és fölnézett rá.  Komoly tekintet volt, okos és hűséges, kicsit túl komoly is egy ilyen kis kölyökkutyához. A gyermek símogató keze megállt a levegőben, mert a kiskutya fülei mintha egy pillanatra fölragyogtak volna, éppen úgy, mint... És Panka megértette: már nincs egyedül.

A varázsgyűrű

Ifjú varázsinas volt még akkoriban Arbukanador, szárnyait bontogató sasmadár, híjával a mágusmesterség ezernyi apró fortélyának. Hanem az erő, mely minden idők legnagyobb varázslójává tette, már benne lapult csendesen, szelíden, kitörésre készen.

Égbenyúló, fekete sziklák tetején állt Monten királyának kastélya, ott élt boldogan feleségével és két gyermekével, a bátor és vitéz Fedor királyfival és a szépséges Lelia királylánnyal. De a nagy boldogság nem tartott sokáig. Az ifjú királyfi, amint betöltötte tizennyolcadik évét, útra kelt, hogy világot lásson. Kishúgának mintha a szívét tépték volna ki mikor elbúcsúzott tőle, érezte hogy valami szörnyűség történik a testvérével. Fedor királyfi tengerre szállt harmadnap, s azon túl senki se látta többé. Csak a hírnökök jöttek elbeszélni, soha nem látott nagy vihar tombolt a tengeren, százával pusztultak el a vitorláshajók, süllyedtek mélybe bárkák, halászladikok. Senki se tudja hová lettek azután, mindnek nyoma veszett, még a roncsokat se sodorta partra a víz, ahogy máskor.

A királyi palota gyászba borult, sírástól visszhangoztak a kőfalak, könnyek mosták a márványpadlókat. De az élet nem áll meg, a birodalmat igazgatni kell, király és királyné eltemették szívükbe fiuk emlékét és élték tovább az életüket. Csak Lelia kisasszony nem tudott felejteni. Naphosszat járta a palota termeit, jajveszékelésétől hangos volt minden folyosó, dühöngve szidta az eget a földet, a szelet, az esőt, az isteneket és az embereket. Keserű könnye árkokat vésett valaha szép arcába, gyönyörű fekete haja csapzottan hullt végig vállain, szemében őrület lángja égett.

Királyatyja orvosokat, kuruzslókat hozatott a világ minden tájáról, hogy meggyógyítsák a lányt, de hiába próbálták ki rajta ezernyi praktikájukat, egyik sem volt képes mosolyt csalni ajkára, vagy elsimítani homlokán a fájdalom ráncait. Akkor Monten király kihirdette mindenütt, hogy aki megnevetteti a lányát, hozzáadja feleségül, s halála után reászáll egész birodalma, akárki fia-borja legyen. No, több se kellett a hercegeknek, királyfiaknak, de még a pórnép fiai is csapatostul lepték el a palotát, meséltek, daloltak, táncoltak, mórikálták magukat, bájitalokat kotyvasztottak, szegény királylány meg egyre keserűbb, egyre szomorúbb lett tőlük, nemhogy vidámodott volna. Hát hogyne, mikor folyton arra gondolt, hogy ez a sok bohóc itt körülötte mind kacag, mulat, éli a világát, csak az ő kedves, szeretett bátyja fekszik a tenger fenekén kihűlt szívvel, kagylók és  moszatok között, és soha többé nem látja már élve.

El is menekült amikor csak tehette, a kastély mögötti sziklás kis ösvény a hegyi patakhoz vezetett, annak a partján szoktak üldögélni Fedorral, ott mesélt neki mindig a bátyja szebbnél szebb meséket, mikor kisgyermek volt. Csak ült a vízparton egy mohos kövön, a könnyek meg egyre hullottak a szeméből, míg Fedorra gondolt.

Történt egy nap, hogy Arbukanador útja arra vezetett a patak mentén, megpillantotta a zokogó lányt és megesett a szíve rajta. Kérdezgetni kezdte, mitől olyan nagyon szomorú, és Lelia -  mert érezte hangjában az őszinte együttérzést – elmesélte neki történetét.

Arbukanador varázslószívét megérintette a fájdalom, és arra gondolt, ugyan mire való a mágusok minden tudománya, mire jó a sok hókusz-pókusz, ha nem képes meggyógyítani vele az emberi lélek sebeit. Sokáig ült a patakparti kövön a királylány mellett, nézte a tiszta, áttetsző habokat, aztán becsukta szemét, és megpróbálta fölébreszteni magában a varázslat erejét. Vékony kis acélgyűrű volt a kisujján, azt levette, két tenyerébe fogta, és hagyta, hogy az erő átjárja. Ránézett a lányra, pillantásával fogva tartotta, majd átnyújtotta neki az ékszert.

- Vedd ezt a gyűrűt, királylány, húzd az ujjadra, és gondolj arra akit legjobban szeretsz, akit nem akarsz elveszíteni.

Lelia maga sem tudta, miért, de szót fogadott neki, s a következő pillanatban felsikoltott az örömtől. A bátyja arcát látta, ahogy rámosolyog, távol volt, de mégis nagyon közel, hozzá szólt, szelíd, kedves szavakkal.

– Ugyan már, kishúgom, csak nem gondoltad, hogy itthagylak téged? Hisz megígérted nekem, hogy velem táncolod az első táncot az esküvődön! Mért hiszel a sok károgó hollónak, akik azt mondják, elnyelt a tenger? Nézz föl az égre, látod a sólyommadarat? Az vagyok én, jövök feléd. Nézz a hegyek felé, látod, a felhők milyen aranyfényben tündökölnek? Az is én vagyok, hamarosan ideérek hozzád a szelek szárnyán. De nézz a patak vizébe, ki az a csúf, ráncos, rosszkedvű leány, aki visszanéz rád? Hova tűnt az én mindig mosolygó, gyönyörű húgom? Hogy ismerlek így meg, amikor visszatérek, ha elfelejtettél nevetni?

Lelia arcán a könnyek még mindig folytak végestelen-végig, de ezek már az öröm könnyei voltak. Körülnézett, hogy köszönetet mondjon az idegennek, hanem az úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Akkor elindult lassan, majd egyre szaporább léptekkel a hegyoldalban a palota felé, s arcán a mosoly fényesebben ragyogott, mint odafenn az égen a Nap.

Sok évbe telt, míg Fedor királyfi újból hazatért, apja szakállában megsokasodtak addigra az ősz szálak, húga gyermekei vidáman csivitelő apróságokká cseperedtek. Asszonynak még szebb lett Lelia, mint lánynak volt, s a ragyogás nem tűnt el többé a szeméből. Ahogy a gyűrűt – Arbukanador ajándékát - sem vette le soha az ujjáról.

*

Nekem is volt egy ilyen gyűrűm valaha, csak elgurult az idő árkában, ki tudja, kinek az ujján szórja már a szikrát. De jó helyen van ott, akárhová került is. Mert akinek szívére egyszer rávetődött a fénye, nem felejti el többé. Megmarad benne az öröm minden percben, minden órában, el nem pusztíthatja többé semmiféle gonosz varázslat.
Azt mondom hát nektek, nyitott szemmel járjátok a világot, hátha megpillantjátok valamerre, valamikor, eső után a nyári fűben, tavaszra nyíló fák ágain, érett gyümölcsök fürtje mélyén, sűrűn hulló hópelyhek között.  

Akárhol is rátalálhattok. A gyűrűre, amit úgy neveznek: Remény.