Szomjúságok éjjele

Ma éjjel minden ajtó becsukódik

szárnyat növeszt a fény

és átrepül vele a semmi peremén

szivárgó ködben bandukol a holnap

reszkető fényű csillagok földig hajolnak

látomásokkal telve sűrűn a csend szobája

kezeimbe temetem arcom:

reggel lesz nemsokára.

Ma éjjel csonkig égett minden gyertya

szobámban, mégis bántott a sötét

kerestem a helyem, de nem találtam

súlyosan ült a csend, sajgott a messzeség

fojtogatott a kín, a levegő is kevés volt nekem

de igazából te hiányoztál, meg a szerelem

engedem, hogy a fájdalom legyűrjön:

a reggel majdcsak eljön.

Ma éjjel megtörténik a csoda

csillagfényben szikrázó udvarok

szürke kövén ott leszek veled újra

s ha tágranyílnak mind az ablakok

a holdfénnyel a szerelem is eljön

mert nélküled levegőt sem kapok

a remény fojtogat, mint forró, sűrű pára

kezeimbe temetem arcom:

reggel lesz nemsokára.

Hajnali tánc

Ez az éjszaka is olyan volt, mint a többi

sötét, hideg és éber

hajnaltájban a Hold befogta a szemem

fehér kezével

és szólt a zene

mert álmomban mindig szól

és táncolnak is rá

valakik, valahol

a Föld forog, s az öreg Nap

fodraiban ezernyi ránc

ringatózik, dalol a szél

és indul a hajnali tánc.

Ne kérdezd, hogy miért  ringat a bölcső,

két karod, mint egy puha takaró

átölel, nincs se félelem, se bánat,

súlyos a csend, már nem is kell a szó.

Ez az éjszaka is úgy múlt el, mint a többi,

fölszáradtak a könnyek

reggelre kelve mosolyog a szív

éjszaka sírni könnyebb,

ha szól a zene

mert álmomban mindig szól

és táncolnak is rá

valakik, valahol

a Föld forog, s az öreg Nap

fodraiban ezernyi ránc

ringatózik, dalol a szél

és indul a hajnali tánc.

Ne kérdezd, hogy meddig ringat a bölcső,

a szív melege sosem múlik el,

míg emlékek közt tallózgat az álom,

hívó szavadra senki  nem felel.

Ez az éjszaka lesz talán az utolsó

elmúlik a varázslat,

fényes mosollyal elköszön az álom,

hisz odaát már várnak

de szól a zene,

mert álmomban mindig szól

és táncolnak is rá

valakik, valahol

a Föld forog, s az öreg Nap

fodraiban ezernyi ránc

ringatózik, dalol a szél

és indul a hajnali tánc.

Csillagléptékkel

Csillagléptékkel mérve

a pillantásod mögötti

árnyék suhanása

meg se történt,

de én azért látom

a szomorúság ráncait

szemed körül

csillagléptékkel mérve

életünk és halálunk

elhanyagolható kockázat

a Föld nevű bolygón

s találkozásunk

meg se mozdítja a skálát

a mindenség mutatóján

csillagléptékkel mérve

te sem vagy és én se vagyok

mégis a bennünk feszülő erő

mozgatja  Göncöl szekerét

és tenyerünkben az árkok

jövő-csapdák fogai:

bennük vergődik a holnap

Szivárvány

Látom, ahogy meg-megránduló arccal

tűri az esőt

virágcsokor már nem divat a randevún

hát a zsebébe süllyeszti kezét

várakozó szemekkel nézi újra meg újra

az oszlopon az órát

elmúlt, igen, elmúlt már az idő

jöhetne… és az eső is a legrosszabbkor…

no meg a szél is föltámad lassan

honnan jön? – körbeforgatja fejét

föl-fölrezzen a villamosok zajára

de hiába, ezzel se jött….

az eső meg egyre inkább zuhogósra vált

lassan föladja, csüggedten elindul

egy lépést előre, kettőt vissza, ha mégis…

villamosok mennek, jönnek

az eső is csendben alábbhagy

már a saroknál jár, de vissza-visszatekint:

mi legyen? menjek, maradjak?

hirtelen sietős

sarkak koppanása a járdán

meg-megbicsakló sarkokkal

fut a lány

ne haragudj – lihegve mondja – nem tudtam előbb

ugyan már – a mosoly valódi

- hisz én is épp most jöttem

s két felhő között

készülődik odafenn a szivárvány.

Holnap

Holnap kiálts rám

ha nem kérdezem, mi fáj

s a könnyeket arcodról

szótlan le nem törlöm

holnap kiálts rám

ha nem hallom hangodon

sebet kaptál újból

s engedem, hogy gyötörjön

holnap kiálts rám

ha a magam örömére

ölellek fulladásig

s kapaszkodom beléd

mint szakadék szélén

a zuhanásra várva

kapaszkodik a gyáva

kit hív a semmiség

holnap kiálts rám

ha csukott szemmel szeretlek

hogy ne lássam, mikor majd

kialszik a fény

de ma még úgy szeress,

ahogy vagyok,

de ma még úgy szeress,

ahogy szeretlek én.

Várni taníts

Taníts meg engem várni, várni

szelíd szavakra rátalálni

birokra kelni rossz napokkal

sötétre nyílt gond-ablakokkal

taníts meg engem félni, félni

két könny között mosolyt remélni

fűszálak közt keresni zöldet

vad tengeren tenyérnyi földet

kérni taníts, ne követelni

szótlan kérdésre is felelni

hallgatni, mikor rám kiált

a türelmetlen, vad világ

taníts meg engem harcra kelni

ostobák nyűgét  elviselni

törvény szavát lehajtott fejjel

tűrni-fogadni, úgy, ahogy kell

taníts engem nevetve kérni

nyitott szívvel taníts meg élni

taníts szeretni és feledni

hétköznapokon ünnepelni

s ha túléltem ezer csodát

taníts meg engem várni rád.

Zeng a világ

Élek, míg írok

Írok, amíg élek

Kevés szóval

Ennyi nekem az élet

Zeng a világ

Míg körbejár az óra

S meghalok majd

Csendes muzsikaszóra

Józan világba

Bolondnak születtem

Eljárt lassan az

Idő is felettem

Sok édes álmot

Elmesélt az élet

Tehettem volna

Tán valami szépet

Sok távoli cél

Elfutott előlem

Világmegváltó

Mégse lett belőlem

Békére leltem

Oly keveset kérek

Élek, míg írok

S írok, amíg élek

Imádság

Tűztől, víztől, szenvedéstől,

bánat-mosta szenvedélytől

őrizd, Uram minden álmom

míg az utam megtalálom.

Hívó szóval el nem érlek,

halk imával arra kérlek,

ne engedd, hogy elveszítsem

hivő hitem, tiszta szívem.

Minden szavam néma zsoltár

arcom fényes, égi oltár

pillantása ős-szemeknek

réges-régi szellemeknek.

Pillantása új Napoknak,

mennydörgése haragodnak,

csillagok közt fény az égen,

meg se sejtett messzeségben.

Nem vagyok se bölcs, se vétlen,

szavaid se mindig értem,

úgy szeretnék megfürödni

szereteted melegében!

Elfeledni ami bántott,

átölelni a világot

mint a gyermek, fénylő szemmel,

angyalszárnyú türelemmel.

Nem hajtom a porba térdem,

csak megtartom, mit ígértem

szabad szóval, akarattal,

magam-kínált alázattal.

Tűztől, víztől, szenvedéstől,

bánat-mosta szenvedélytől

őrizd, Uram minden álmom

míg az utam megtalálom.

Cyrano orra

Cyrano orra nem lett kisebb, nem ám!

a világ mégis másnak látja - talán

a puszta szó elég hogy megváltozzon a jelen

s ismerőssé váljon az idegen

Cyrano könnye most is hull, a föld

csak testét nyelte el  - mindhiába söpört

évszázadok szele sírja fölé utat

a lélek álma élő és szabad

Cyrano dala sosem hallgat el

a tegnap emlék, de a holnap már közel

századok múlnak, a kerék pörög

Cyranok mennek, jönnek, de a szerelem örök.

Amíg nekem …

Amíg nekem van, neked is

szóból, kenyérből, örömből,

ha bánt néha a hallgatás,

ajtódon a vágy dörömböl,

ha keserű a nevetés

- vidámság nélkül mit is ér -

kezem, mit kinyújtok feléd

segítséget ad, sose kér.

Amíg nekem van, neked is

hitem, álmom és holnapom,

és legyen bármilyen nehéz,

nem kell félned, hogy feladom.

Égre fordított arcomon

a boldog percek záporát

nem mossa el a vén idő,

mely mindent hall és mindent lát.

S a szeretet gitár-húrján

egy tiszta hang – sose hamis

az utolsó szívdobbanás:

amíg nekem van, neked is.

Volnék

Volnék tengernyi könny

volnék vágy és öröm

volnék szívedben dal

vers, mely csendről szaval

volnék harmatvirág

látnák arcom a fák

volnék csipetnyi szép

pinceablakból ég

álmos folyók fölött

volnék hajnali köd

volnék alvó remény

volnék ujjad hegyén

hűvös símogatás…

volnék akárki más

volnék erős vagy szép

volnék piros vagy kék

volnék valami jó

néma szájon a szó

erdő földjén gyökér

fűzfa ágán levél

tálon falat kenyér

kéz, mely kezedhez ér

szemed tükrén a fény…

s benne ott volnék én.

Bolond, aki fél

Csak bízd magad a szélre, kicsim,

Vitorlád száll a sors vizein

Még messze a part, és fáj a magány

Elringat a víz majd nap-nap után

Közelebb jön a cél

Bolond, aki fél

Csak bízd magad a csendre, kicsim

Ott fénylik a könny a múlt szemein

A tiszta tekintet előretekint

Mert lesz ugye holnap, újra, megint

Idelátszik a cél

Bolond, aki fél

Csak bízd magad a dalra, kicsim

Mely átjut a szív konok falain

Nincs szikla előtte, nincs zord akadály

A távoli útról is visszatalál

S ha az élet a cél

Bolond, aki fél

A vándor

Hajnali csendre ébred a vándor,

hűs, teli kortyra húz kulacsából,

„Lássuk, az út ma merre gurul?”

S mint kutya lánca, ha elszabadul,

úgy viszi lába, surran a porban,

senki se kérdi, hűlt helye hol van,

senki se várja vissza epedve,

holt-nyugalomra nem viszi kedve,

„tesped az álom, helyre kikötve

futni szeretnék, messze, örökre,

szállni szeretnék, mint a madár…”

S indul a vándor, út köve bár

sebzi a lábát, tépi a tüske,

bántja az orrát vén pipa  füstje,

nincs puha ágy, csak földre való

foltja-szegett vén lótakaró.

Őszi esőkben jár dideregve,

hajtja a vére, űzi a kedve,

messzi vidékre hívja a táj,

várja az út, mert menni muszáj.

mennie kell, mert fojtja a bánat,

szárnya ha nincs is, mint a madárnak,

míg csak a lélek álma repül,

nem marad úgysem már egyedül.

Várja a föld és várja a lég,

éjjel a csillag, nappal az ég,

tó vize szomját oltja ha kell,

szóra a visszhang visszafelel,

vadfa gyümölcse éhet elűz,

és ha vacogna, várja a tűz.

Meglesi lopva, ablakon át,

bent ahogy főzik a jó vacsorát,

tiszta szobákra vágyva tekint,

s fölveszi botját újra, megint.

Sóhaja múlik, új falu várja,

porzik az út már, úgy szaporázza,

várja az új föld, messzi vidék,

vándora sorsnak, nincs menedék.

Majd ha a percek fogynak, az évek 

fürtje ezüstjén elcsemegéznek,

lassul a járás, botlik a lába,

árnyak osonnak a tűz parazsába,

Nap ragyogását rejti homály,

vágyna  is otthont, mégse talál.

Nincs aki hívja, nincs aki várja,

búcsúra int csak bodzafa ága:

árok utóján csorba kereszt…

út pora többé el nem ereszt.