És előfordul olykor, hogy kikivánkozik belőlünk
egy aprócska történés, hökkent rácsodálkozás,
pillanatnyi hangulat – de épp csak nyúlfarknyi írás lesz belőle.
Rohanó ezüst
Nem a családi étkészlet cizellált rejtelmeibe próbálom beavatni az olvasót, pusztán azokról a furcsaságokról szeretnék szót ejteni, melyekkel naponta újra meg újra szembetalálkozom, de megérteni sehogy sem tudom őket. Az ezüst szót is csupán az öreg kifejezés alternatívájaként használom, fel nem foghatom miért, bizonyos szavakat manapság egyszerűen nem szabad kimondani. Jó, jó, azelőtt is volt ilyen, de azok káromkodásnak minősülő, obszcén kifejezések voltak, nem efféle hétköznapi jelzők, mint egy népcsoport neve, vagy az ember életkori hovatartozása.
Engem ugyan csöppet sem zavar, ha öregnek neveznek, mert hiába tisztelnek hízelegve szépkorúnak, a ráncaim attól bizony nem tűnnek el, a derekam se fáj kevésbé. Az ezüst-kor meg különösen divatos kifejezés lett a vénekre, gyanítom, az aranyat nem merik belekeverni a dologba, nehogy érrendszeri problémáikkal kerüljenek összetűzésbe.
Tudom én jól, a fogyasztói társadalom feneketlen medencéjében kalimpáló társadalmak a szépségipar bójáiba kapaszkodva próbálnak kievickélni, vagy legalább a felszínen maradni, még ha ennek az is az ára, hogy botox-mosolyok és trambulin-feszesre húzott bőrű Siker-Emberek özönlik el a légkondicionált levegőjű, műpálmákkal díszített plázákat, akik elhiszik magukról, a történelem kereke visszafelé is képes forogni velük. Csak mindenki más is tegyen úgy, mintha elhinné!
Egyszóval túl az ötvenen és innen a százhúszon a hölgyek és urak az ezüst-években dagonyáznak önfeledten, senki se merészeli őket néninek, bácsinak, uram bocsá’ tatának nevezni, még ha a hamut mamunak mondják is.
Ugye, milyen szép ez a békés, csöndes, szelíd nyugdíjas-élet így fülig ezüstben?
Állok a rendőrlámpánál, előttem szélvészként suhanó autók négy sávban, körülöttem délutáni tömeg. Háziasszonyok munkából hazafelé, tömött szatyrokkal, nehezen mozduló bokával, kamaszok ütemesen ringatózó fejjel a head-set-ből üvöltő zene ritmusára, egymáshoz símuló szerelmespárok örömtől homályos pillantással, félszemmel valamennyien a lámpát figyeljük, mikor vált át. A forgalom szakadozni kezd, de még masszívan pirosat mutat a lámpa, mikor a szépkorú úr harciasan nekiindul az átkelésnek. Fejét fölszegi, nem néz se jobbra, se balra, halált megvető bátorsággal törtet keresztül sebesen az úttesten. Félúton sincs, amikor szemből követi példáját az ezüst-hölgy, látszik, nehezen emeli a bal lábát, sűrűn kapkod levegő után is, de csak rohan, mintha lekésne – miről is, az életről? Felháborodott autósok dudakoncertje kíséri őket, de a tömeg már vérszemet kapott, a fiatalok kicsit még haboznak, hisz nem váltott zöldre a lámpa, de az ezüst-kor már mind ott tobzódik a zebrán, egymást lökdösve szaporán, versenyeznek, ki ér át hamarabb.
Állok a rendőrlámpánál döbbenten, mozdulni képtelenül, közben újra piros lesz. Virgonc tekintetű nyolcvanas nénike fogja meg aggódva a karom:
- Aranyoskám, jól érzi magát? Csak nincs valami baj?
- Nincs – sóhajtok fáradtan – csak nekem nem annyira sietős.
Tükröződés
Péntekre már nagyon elfáradt. Igaz, bolond nap volt ez, bolond az egész hét. Hajtás reggeltől késő délutánig, frontok jönnek-mennek, a főnök meg még a szokásosnál is gorombább, hisztisebb. Jó volna egy kis pihenés! Nem annyira a teste sajgott, inkább az idegei vágytak egy falatnyi kikapcsolódásra, vidámságra, örömre. Leült az öreg tölgyfa tövében a kőpadra, gyerekkora óta idetelepedett, ha egy kis magányra volt szüksége. Végiglátott a nyírfákkal szegélyezett úton egészen a tó sötét víztükréig. Nyaranta kellemesen hűvös árnyékot adott az óriásfa, télen meg káprázatosan szép fehér takaróba burkolózott körülötte a táj.
Gyík szaladt el a lába előtt, s odébb, a vakondtúrás tövében jó tenyérnyi, furcsa alakú lemezdarabot pillantott meg. Ahogy megfordította, fátyolos barna felszíne mögül egy arc nézett rá. Egy öregasszony arca. Homlokára mély ráncokat vésett az idő, szeme körül sötét árnyékok mutatták, nem kevés fájdalmat, gyötrődést mért ki számára az élet. Szinte megütötte a szemeiből áradó reménytelen, kétségbeesett szomorúság. Vajon ki lehet ő? Kinek az anyja, nagyanyja, dédanyja, és honnan került ide a képe? Miféle különös véletlen sodorta a keze ügyébe?
Nagymama, aki füvesasszony volt abban a hegyek szegélyezte kicsiny faluban, ahol ő is született - ámbár inkább boszorkány hírében állt - nem sokkal halála előtt azt mondta neki: Sose kutasd a sors útját kicsim, csak lépj rá és menj végig rajta, akárhová is visz.
Megborzongott. Nem tudta elszakítani tekintetét a csúf, ráncos arctól, a bánattal teli szemektől. Olyan ismerős volt ez az arc, annyira hasonló a sajátjához.
"Ne kutasd a sors útját", de mi van, ha gonosz fintorral a jövőt villantja elő tenyeréből?
- Lásd meg! Ez a sorsod. Ilyen leszel. Vajon tényleg így van?
Szegény, szegény kis szomorú öregasszony! Fájt a szíve érte, nagyon fájt. Könnyek gyülekeztek a szeme sarkában, és a könnyek végigcsorogva arca árkaiban, a különös lemezdarabra hullottak, lemosva róla a fátyolos-barna földmázat.
Nyomukban ragyogás kelt... és akkor a ragyogásban meglátta a valóságot.
Egy tükör volt a kezében.
Jelölt pillanat
Átvágok a kerten a sűrűn csepegő tujafák közt, föl-föltámadó, viharos szél kavarja a felhőket, a Nap ferde vigyorral próbál kilesni mögülük. Körben amerre látok tobzódó vegetáció, harsányzöld levelek áradata, ágaskodó fű- és gizgaz-dzsungel, jóllakottan csivitelő madarak. Esőszaga van a levegőnek, fény-koboldok bújócskáznak a tavirózsák kerek levelein, s a tűzliliom gőgös mosollyal nyújtja fenséges koronáját felém.
Hirtelen rámtör, eláraszt, földhöz szögez az érzés: Boldog vagyok!
Mintha az elmúlt több mint hatvan év küzdelme, fájdalma, kínlódása sosem történt volna meg, s a lábam alól folytonosan kiszaladó idő nem fenyegetné a holnap olyannyira törékeny és esetleges territóriumait. Mintha a sors körbezáródó hurkai közt bolyongva rálelnék újból az egyetlen kijáratra, az ajtóra, mely – hisz tudtam mindig – nyitva áll, nyitva a végtelenre.
Az idő mocsara elmossa, beborítja az emlékeket, felismerhetetlenné szürkít képet, hangot, személyt és történést. De vannak pillanatok, melyeket olyannak őriz meg az emlékezet, amilyenek voltak, teljes fényével, ragyogásával, ízével és illatával. Megjelöli őket, hogy el ne vesszenek, meg ne fakuljanak a rájuk rakódó rengeteg réteg alatt, elevenek maradjanak évek, évtizedek múltán is.
A szél kíváncsi, hideg ujjaival végigszánkázik bőrömön, esőcseppekkel szitál be sűrűn, arcomba, nyakamba vágja nedves csomóit. Ébresztő, ember!
Kinyitom a szemem, a bennem muzsikáló fény rácsodálkozik a világ szépségére.
És nem számít, hogy nyilall, sajog a test, nem számít, hogy riadt, gondoktól barázdált a lélek. Most nem számít. Mert ez jelölt pillanat.
Másfajta éhség
A buszmegálló színehagyott padja alatt chipszeszacskóval labdázik a szél. Egyedül ácsorgok a járdán, ilyenkor déltájban nemigen akad más utazó, igaz, busz is csak hébe-hóba jár erre. Sötétszürke bundás macska sündörög ki a kapualjból, megáll előttem, fölnéz és óvatosan nyávog egyet. Már nyúlok a szatyorba, mikor eszembe jut, hogy nem a boltból, a könytárból jöttem. - Nincs nálam semmi ennivaló, cicus - hajolok le sajnálkozva, és megsímogatom a bársonypuha bundát. Hozzádörgölőzik a lábamhoz, becsukja szemét és boldogan dorombolni kezd. Most látom csak, hogy a pad tövében elszórt kiflidarabkák hevernek, némelyikhez még egy falatka szalámi is ragadt. Másfajta éhség hajtotta hozzám őmacskaságát, nem eledelre vágyott. Csak egy kis szeretetre.
Araszolgatva
Az orvos persze nem mondott semmit, csak a megrebbenő szempillái árulkodtak, amíg nézte az eredményeket, hogy valami baj van. Valami nagy baj. A semleges hangon eldarált szöveg az egyébként fölösleges adategyeztetésnél másban talán nem is keltett volna gyanút:
- Legközelebbi hozzátartozója?
- Nincs senkim.
Ez nem volt igaz, de a dokinak semmi köze hozzá. Nem akar osztozni a kínokon a családjával, nem akarja a terheket a barátai vállára rakni. Esze ágában sincs. Attól nem lesz könnyebb, inkább nehezebb. Vannak utak, amiket jobb egyedül bejárni. Vannak döntések, melyeket jobb segítség nélkül meghozni.
Az orvos egy pillanatra elhallgatott, úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, aztán becsukta a száját és áttért a következő rovatra.
Megállt a folyóparton, a korlátra támaszkodva nézte a lustán hömpölygő vizet. Azám - gondolta - te még jövő ilyenkor is itt leszel. Vajon én hol leszek?
A vízparti fűzfabokor ágán csúf kis hernyó araszolgatott. Rosszkedvűen nézte. Mindenki utálja a hernyókat, mert olyan csúnyák. Persze egy másik hernyó biztos másképp gondolná. Bezzeg, ha majd pillangó lesz belőle, gyönyörködve nézik az emberek. Ő nem. Ő irtózik tőlük. És akkor mi van? Mindenki fél valamitől. Kígyótól, békától, egértől... neki a lepke jutott. Elgondolkodva nézte a hernyót. Meddig kell araszolgatnia? Húsz, harminc, ötven napig? Igen, lehet hogy megéri a begubózást, akkor újjászülethet, pillangó lesz belőle, színpompás, gyönyörű, repülhet a széllel, sütkérezhet a napfényben... meddig? Újabb húsz, harminc, ötven napig? Rövidre szabták az idejét. Az enyémet is - gondolta keserűen - én is araszolgatok még egy darabig. Meddig is? Egy évig, egy hónapig, egy hétig....?
Hirtelen fuvallat rázta meg a levelet, a hernyó lepottyant a betonra, pont a cipője orrához. Már mozdult a lába, hogy rátaposson, de meggondolta magát. Óvatos mozdulattal fölvette a csúf kis rovart, és visszarakta a levélre. Eredj! Talán lesz még belőled pillangó. Egy napra, kettőre, akár ötvenre is.
Fázósan összébb húzta magán a kabátkát. Na menjünk, sok elintéznivalónk van még!
Látni, vagy....
Emlékszem, gyerekkoromban a boltajtón csak egy felirat volt, a Nyitva-Zárva táblát forgatta reggel-este az öreg Jónás, nehogy valaki ajtóstól találjon bejönni zárás után. Megesett azért persze, ha odabenn világosságot láttunk, hogy bekopogtunk sóért, cukorért, elfeledett, gyorsan-kell konyhai dolgokért, sose morgolódott olyankor a boltos, éppoly készségesen sürögve hozta a holmikat, s nyújtotta a markát az aprópénzért mint bármikor.
A másik felirat - a Hitel nincs! - már bent lógott a kassza fölött, nagy, vastag, piros betűkkel pingálva, hogy mindenki lássa. Nem volt ugyan szentírás az sem, mert hébe-hóba, hónap vége közeledvén elővette szakadozott, öreg füzetét, s abba véste a „fizetéskor hozom” forintokat, persze csak annak, akiről tudta, hogy tényleg megadja.
Hanem az évek ahogy múltak, egyre több kép meg felirat került az ajtókra, ablakokra. Előbb csak színes reklámmatricák, fotók italokról, csokikról, kozmetikumokról, aztán jöttek a „gyere be, nálunk mindent megtalálsz” típusú feliratok, meg az idegen - többnyire angol - nyelvű buzdítások, melyek többségét senki se érti, legkevésbé a boltos. Végül pár éve kezdtek megjelenni a színes, ezüstös-aranyos kártyák felragasztva az üvegre, eltartott egy ideig míg rájöttem, azt jelentik, olyan fajta bank- és hitelkártyákkal is lehet fizetni odabent.
Nemrég az optikusbolt kilincse fölött finoman árnyalt betűivel megütötte a szemem egy felirat: Üdülési csekket elfogadunk!
Lám, lám! A világ, melyben tiéd a döntés: Látni szeretnél, vagy fáradt tested-lelked pihentetni egy-két hetes nyaraláson, esetleg egy hétvégi wellness-kúrán. Mire van nagyobb szükséged, a szemedre, vagy az erődre? Mert a kettő együtt nem megy. Már nem.
Utálok kuka lenni
Sokan eljátszadoztak már a gondolattal, ha a tárgyak beszélni tudnának, mi mindent mesélnének a körülöttük lévő világról. Hiszen az ember, ki más emberek elől olyan gondosan takargatja személyisége rossz (meg olykor jó) oldalát, a tárgyakon tölti ki dühét, szomorúságát, visszafojtott indulatait. Lábatörött székek, szilánkokra hasadt tükrök és ablaküvegek, széttépett, földbe taposott papírok tömkelege kíséri utunkat.
Minap az utcán mosolyra fakasztó graffitit találtam egy szemeteskonténer oldalán: „Utálok kuka lenni!”
Az önvallomások mindig elgondolkodtatnak, még ha tréfás célzattal születtek is. Eltöprengtem, milyen szörnyű érzés volna, ha utálnék embernek lenni. Nem választhatjuk meg a sorsunkat. Lázadunk, ellenszegülünk, örök harcban állunk önmagunkkal s a világgal a változás minden kis atomnyi részéért, de – aminek születtünk, azok vagyunk. Ember, állat, szikla vagy fűszál, sós vízcsepp a tengerben, izzó magma a tűzhányó fenekén. Egyetlen lehetőségünk, hogy abból az egyből, ami lettünk, kihozzuk a lehető legjobbat. Ez a határ, életünk határa.
Kerekeken gördül...
Vadonatújra cserélték a játszótéren a mászókát, a libikókát, a hintát, nem mintha nem működtek volna éppúgy mint már negyven éve minden nap, én is ott nőttem fel, a gyerekeim, meg az ő gyerekeik is. Hanem mert EU szabvány, így már nem veszélyesek.
Higyjük el? Miért ne? Ha a gyerek fejest akar ugrani, erről ugyanúgy tud, ha meg szépen elmagyarázzuk neki, hogy miért nem szabad, akkor... nos, itt eddig se volt baleset.
Nincs is semmi bajom ezzel, kapják meg a gyerekek a legjobbat, ami tőlünk telik. Elvégre ők a jövő reménységei. De a szabványos eszközök igen sokba kerültek, a pénzpatak meg manapság csak lassacskán csordogál, száraz teleken egészen el is apad. Így esett, hogy a játszótéri utak rendbe tételére már nem maradt semmi forrás, se kívül, se belül. Pedig kátyú, gödör, kibillent-megsüllyedt kő van bőven, szinte másból nem is áll az egész tér. Meg-megbotlanak az apró lábak, szaladgálásról szó se lehet, legfeljebb a homokban, ott nem fáj az esés.
Gömbölyded fiatalasszony tolja - tolná - az ikerkocsit befelé, ötéves forma kisfia megfontoltan kerülgeti mellette az akadályokat. Jól is teszi. Anyukának most nincs ideje vele foglalkozni, keményen küzd a babakocsival hogy egyenesben tartsa, de az ikrek feje így is összekoccan, harsány üvöltést kiváltva mindkettőjükből. Anyuka száját sziszegésszerű hangok hagyják el, oldalra pillant a nagyobb gyerekre, és inkább becsukja. Az ikrek két kézzel kapaszkodva zötykölődnek, hüppögő sírásuk összevegyül anyjuk felcsattanó, s újból elharapott szitkozódásával.
Kerekeken gördül a jövő.
Az úr a pokolban is….
Tombol az ünnep előtti láz. Ezrek és tízezrek hömpölyögnek eleven folyamként az üzletek ki- és bejáratain, bámészkodó, örömteli, csalódott, dühös arcok kavalkádja, a hangszórókból pokolbéli dübörgéssel szól a Mennyből az angyal és üvölt a Csendes éj.
A Westend mindig teli mozgólépcsője – véletlenül? – most majdnem üres, csak hárman jönnek rajta lefelé. Elől a negyven körüli úriember Armagni-öltönyben, jól szabott pofaszakállal, jellegzetes Keresztapa-tartásban. Kicsivel mögötte tizenhat körüli fiatalember széle-hossza kilométeres fekete cowboy-kalapban, félig büszke – lássátok, ki az apám – félig megszeppent arckifejezéssel. Két lépcsővel lemaradva Izom-uraság, fürgén jártatja pillantását körbe-körbe a gyanútlanul nyüzsgő tömegen. Az ördög – mint tudjuk – nem alszik. Karácsonykor sem.
Haldokolnak a fák
Elmentem a hársfa alatt – igen, ott a téren, két hirdetőtábla közt az a szép, sudártörzsű – tavaszonként sokszor megállok alatta, élvezem, ahogy elkápráztat illatával. Sok éve már – mióta is? – ott pihenek meg sétából hazafelé, kifáraszt a kaptató, kell egy kis lassúbb levegővétel, öregszem, no. Most meg, ahogy arra mentem, lábam elé dobott egy letört ágat, szürkére pödört levelek száradtak a rügyek helyén, csattanó zizegéssel ért földet előttem. Megtorpantam. – Hohó! Micsoda új módi ez? Lombot hajigálunk a járókelőkre? Fölnéztem és elfacsarodott a szívem. Valaha oly büszkén bólogató ágai helyén törött csonkok, fáradt szárakon csüngő, gubancos levelek. Körülnéztem. Uramfia, a többi is! Dísztelen, csúfos vázak, halált hirdetnek élet helyett. Komor, gigászi emlékművei a pusztulásnak. Emberkéz ültette, emberkéz pusztította. Így bánunk a világgal.
AJÁNLOM AZ OLDALT
