Idefent - odalent

 Ahogy megfordította köpenyét a szél,
sötét fellegeket cibálva a Nap tányérja elé
nézd csak
megélénkül a táj,
asszonyok bújnak ki
földbe vájt menedékek réseiből,
kölykök futkároznak a porban
felszabadult gyönyörűséggel,
birkák, kecskék, kutyák kakofón muzsikájává
válik a csend
odalent.

 Ahogy megfordította köpenyét a szél,
sötét fellegeket cibálva a Nap tányérja elé
íme
megmozdul a gép,
száraz szemekkel néz a pilóta az ablakon át,
sóhajtva szív még egy utolsó slukkot,
asszonya jár a fejében, most jöhet meg a boltból,
a gyerekek kacagva szaladnak a kertben,
- rég látta őket, talán hamarost hazatérhet...
"isten bocsássa meg" - mormolja,
amíg kioldja a bombát,
s szívében jéghideg árnyékká
válik a csend
idefent.

Angyalok nélkül

 

Földre terített

rongyos nagykabáton

belülről is sajoghat

a karácsony

 

aranyszalagban ajándék

fenyőfán gyertyaláng

angyalszárny-suhogással telve szép

boldog, meleg szobánk.

 

*

 

Széltől didergő utcák szögletében

egy cipó s egy flakon bor közt az éden

tengődő árnyak a sors peremén

kartonba takarózik a remény

 

éhes gyomorban fájdalom tanyázik

aszfalt-ágyon az álmok lába fázik

az imákat mind elfeledték sorra

gyalogút visz egyenest a pokolba

 

autó-dübörgés csengettyűk zenéje

füstköd festi freskóit fel az égre

a reggel lángja új napra talált

kinek életet hoz, kinek halált

 

hó-seprűvel büntet a tél keményen

fagyott szemcséi röpködnek a szélben

kóbor kutyák kivert emberhez bújnak

a végzet-kürtök takarodót fújnak

 

*

az ingyenkonyhán ünnepen

sem esznek eleget

a gyertyaláng nem áhítatot ad

csak egy kis meleget

 

földre terített

rongyos nagykabáton

angyalok nélkül jön el

a karácsony.

 

 

Égre tekintő üzenet

 

Mindaz, amit csak kérni tudtam

elég a végtelenhez

a sors keze általad érint

akár ad, akár elvesz

boldog napok fényes világa

ablak szívemből a világra

égre tekintő üzenet

nincs ma, se holnap nélküled

 

Mindaz, amit csak adni tudnék

kevés a végtelenhez

a sors keze hozzád bilincsel

néked ad, tőlem elvesz

hétköznapok színes virága

szirmokat bont a boldogságra

égre tekintő üzenet

nincs ma, se holnap nélküled

 

Mindaz, ami szemedben fénylik

hitem a végtelenhez

a sors keze imára kulcsolt

nem magyaráz, csak érez

kín, vagy mosoly, élet, halál

ha ez a jussom, megtalál

égre tekintő üzenet
nincs ma, se holnap nélküled

 

Ünnep

(végtelen vers)

 

Az ünnep úgy kezdődik

hogy velem vagy

szád sarkában futó mosoly

szemedben táncolnak a fények

a többi nem is fontos

 

míg eljön az ünnep

 

szélvészként száguldó percek üzennek

az elmúlás kapujából

nincs sok időd - súgja a szél

mit számít mennyi, amíg

pillantásod bársonytakaróját

álmodja körém

hűséges hívem, a csend

 

míg eljön az ünnep

 

forgácsként repülő fájdalmak idéznek

száz hulló hajnali könnyet

túl sok a kín - súgja a szél

mit számít mennyi, amíg

hangod arany-muzsikája

ringatva sodor

múlt és jövő vizein

 

míg eljön az ünnep

 

emberként élni, szeretni egészen

tárt szívvel, szabadon

túl sok a vágy - súgja a szél

mit számít mennyi, amíg

vállad csontja a párnám

s két karod ölelése

óvón betakargat

 

míg eljön az ünnep

 

...

 

úgy kezdődik az ünnep

hogy velem vagy

szád sarkában szelíd mosoly

szemedből rám sütnek a fények 
a többi nem is fontos
 

A bűvész

 

Bűvész vagyok

csuklómba rejtve

színes kendők

fehér galamb

felszáll a taps

sóvárgok érte

minden műsor

egy új kaland

 

minden kendő

szívemből lebben

minden madár

szívemből száll

minden tenyér

mely összecsattan

örömével

szíven talál

 

bűvész vagyok

annak születtem

ez a színpad

az életem

együtt sírunk

s nevessünk együtt

ti ott lenn

én meg idefenn

 

minden percem

varázslat űzi

titokzatos

és végtelen

egy mozdulat

ezernyi álom

csak nézzétek

a két kezem

 

bűvész vagyok

magányos vándor

minden napom

újabb kaland

s a végén majd

elviszi lelkem

csőrében egy

fehér galamb. 

 

  

Éjszakai utazás

 

Fénybe borult utak, hidak,

gyöngysorok az éjszaka testén

köd-párnákat püföl a szél

súlyos keze a folyó mentén

valahol egy ablak mögött

lélegzeted szuszogó csendje

álomba hull, békét idéz

ma este, s újra minden este.

 

Résre nyitott szemem mögött

feketén surrognak az árnyak

visszatérek-e valaha

a városba, hol nem is várnak

hol nem fogad isten-hozott

mosoly-virágok tarka csokra

s a remény szűk utcáit rejti

bánat-sövények sűrű bokra

 

mit érezhet a kockakő

taposó talpaim alatt

míg szárnyát bontja az idő

fiókája, a pillanat

miféle lánc, mely nem ereszt

ha távolodnék, visszaránt

sors szőtte hálóm fodrain

ringatva életet-halált

miféle csend, mely szüntelen

jajgat bennem, szavakra vár

s hiába rejtem föld alá

a szívem, ott is megtalál?

 

Fénybe borult, utak, hidak,

falvak szunnyadnak ködlepelben,

didergő fák hajnalra várnak

és álmodik sok ismeretlen

valahol egy ablak mögött

lélegzeted szuszogó csendje

Isten óvjon, ha nem leszek majd...
visz a vonat a végtelenbe.