Hogy születnek a versek

A versek általában elevenen születnek,

csak úgy kipottyannak a papírra

véresen, csupaszon,

de mindjárt, mindjárt élni szeretnének,

szárnyalni szabadon,

 

van hogy nevetve, van hogy sírva,

helyet keresnek, élni vágynak,

suttogva, vagy üvöltve

titkokat elmondani a világnak.

 

A versek általában elevenen születnek,

de hogy születnek a dalok?

Kitörnek, mint ketrecből a vadállat?

Áhítatosan, mint az angyalok?

Vagy egyszerűen csak besétálnak az ajtón:

megjöttem, itt vagyok?

 

És hogy születik a valóság,

és hogy születik a magány,

és hogy születik újra a világ

nap-nap után?

Sok a titok még, megfejtjük majd lassan,

csak az idő elég legyen,

de mindig megmarad a nagy titok:

hogy születik a szerelem?

 

A versek általában elevenen születnek,

s lobogva végigégnek, mint a gyertya,

de a dalok

a dalok örökké szívünkben élnek:

halhatatlanok.

A nevedet

Csillag se látta sötét éjben

madár se látta messzeségben

ős almafa lehajló ágán

szellő kavarta szép virágán

bánat üli a levelet:

odaírtam a nevedet.

Hajnali szelek rátalálnak

zümmögő, halk dalt muzsikálnak

színe a fénynek, hangja a szónak

szomja a rossznak, éhe a jónak,

tépi szívem a szeretet:

odaírtam a nevedet.

Minden perce az öröklétnek

minden pontja a messzeségnek

mind az öröm és mind a bánat

mennye és pokla a világnak

ártatlan kín és gyilkos méreg

gyógyító vágy, pusztító féreg,

mind eljött szívembe veled:

odaírtam a nevedet.

Csillag se látta sötét éjben

madár se látta messzeségben

hajnal tükrén egy lehellet:

odaírtam a nevedet.

A tudás..

„És felkeltek az óriások,

akiknek neve félelem

dobban, dübörög sűrű léptük

át a viharzó réteken,

senki se tudja, van-e vége

sűrű soruknak valahol,

csend katonákkal vár a perc

csak a szív kattog, zakatol...

nincs hova bújni, nincs menekvés,

elfogy a fény, a levegő,

kicsi a világ, nincs helyünk itt,

menekülnénk, de nincs idő,

nincs tér, amelyik befogad,

nincs fül, mely meghallja szavunk,

nincs kéz, mely kinyúlna felénk,

nincs senki sem.. magunk vagyunk.”

 

Nem kell, hogy elmeséld, mi az a rettegés,

lidérces álmokból milyen az ébredés,

az arc, amely a tükörből szembenézett velem,

maga volt a félelem.

Száz hosszú éven át keresed önmagad,

s a százegyedik évben

egy szörnyű, szörnyű percben

rádöbbensz, hogy ki vagy.

A tudás: hatalom.

A tudás: fájdalom.

 

Minden, amiben hittél, semmivé lesz,

por a porhoz - de már ez sem igaz -

a halhatatlan lélek kockázik a halállal,

mindegy, ki nyer, te már nem számítasz,

meghalt a múlt, a jövő fekete ködbe vész

egy biztos pont marad csupán: a rettegés.

Mindent tudsz, amit csak tudni akartál,

s amit nem akartál, azt is tudod,

gyötrelem lett, amiről azt hitted, jutalom.

A tudás: hatalom.

A tudás: fájdalom.

 

Próbálj meg együtt élni egy arctalan világgal,

fagyos pokollal, lángban égő mennyországgal,

tükörképed mögött ezer év valósággal,

üres szívedben ezer év magánnyal,

lelked helyén csak érzéketlen hatalom -

a tudás: fájdalom.

Nincs remény, irgalom,

csak tudás, s fájdalom.

 

„És felkeltek az óriások,

akiknek neve félelem,

dobban, dübörög sűrű léptük

át a viharzó réteken,

senki se tudja, hol a vége,

inaszakadtan szaladunk...

Nincs hova futni, nincs menekvés:

a félelem is mi vagyunk.”

Csukott szemmel

Voltam tölgyfa

voltam főnixmadár

álltam dermedten

a szépség hamvainál

voltam kiáltás

és voltam a csend

voltam sötétség

kint és idebent

voltam szerelmes

és voltam magányos

voltam szelíd

s igen, voltam halálos

voltam gazdag

s voltam nagyon szegény

voltam a sűrűjében

s az élet peremén

voltam boldog

voltam boldogtalan

de sosem találtam meg

az igazi utam

mégis - ha megpróbálnál

kézenfogva vezetni

csukott szemmel is 
tudnálak szeretni.

 Egyestés varázslat

Ez egyestés varázslat

árnyékod a falon

mintha sírna

szívünkbe a hatalom

vérrel írva

ez egyestés varázslat

fejed a párnán

ha félrefordulnék

már nem találnám

kevés szavam, vigyázok

ne töltse az időt

csak ölelj, ölelj újra

hajnal előtt

ez egyestés varázslat

árnyékod a falon

mintha sírna

hangtalan suttogás

csak kérne, hívna

arcod az arcomon

égő parázsnak..

könnyekből suttogom:

menj, ha várnak.

 

Ne bánts, ha nem muszáj

álmok dalai mind vigyáznak rád

a fájdalom se fáj

fényes oldalán látszik a világ

megidézted a bánat szellemét

ne rettegj tőle most, hogy megjelent

senki se képes megtanulni, hogy kell

egyszerre élni múltat  és jelent

semmit se bánj

minden örömök öröme

hogy  itt vagy most velem

s csukott szemeink mögött

szép szelíden

álmodik a szerelem.

 

Ez egyestés varázslat

árnyékod a falon

mintha sírna

elszáll majd, mint a füst

meg van írva...

ez egyestés varázslat

holnapra elrepül

holnapra vége lesz
s maradok egyedül....

Furcsa világ

 Nézd vad tüzek árnyékát a falon

hogy rázza a szél a fákat

és ömlik a vér

s ott fenn a magasban a hely:

regisztráld a csodákat.

Ez furcsa világ, félig sem igaz

és félig sem.... sose bátor

és nem hiszed el

magad se talán

hogy nem tanulsz majd a hibákból.

Ó, furcsa világ

poharadban a bor

és szádon a szerelem íze

de mégsem elég

soha semmi nem elég

hiszed, hogy nincs, mi legyőzne.

És látlak, ahogy lehullsz,

mint a virág

szirma, remegve, ősszel,

gyermek voltál, ártatlan, gyönyörű
és már sohase nősz fel.