Sokféleképpen hatnak ránk a körülöttünk élő világ dolgai. Néha ellentmondásosan. Utazó voltam tegnap, s most elmesélem a gondolatokat, melyek felmerültek bennem egy Duna-parti padon üldögélve.
Nem szeretem ezt a várost, sohasem szerettem! Több oka is van ennek.
Meg kell szeretnem, és ennek is több oka van.
Nem könnyű a koszos, poros, elnyűtt utcákat járva, kikerülve a málladozó vakolatú házak tövében hortyogó hajléktalanokat és a bűzös, kicsorduló tartalmú szemeteskonténereket. A csorba lépcsőjű aluljáró fullasztó levegőtlenségében kavargó szagoktól émelyegve, a dudakoncerttől hangos utak mellett fölgyülemlett szmogfelhőn átbukdácsolva – nem könnyű.
De most itt ülök a rakparton, nézem a budai part klasszikusan gyönyörű épületcsodáit, innen egészen más arcát mutatja a város. A folyó habfodrokkal barázdált arcával rám mosolyog, a kikötő fehér korlátján sirályok tollászkodnak. Gyenge szél fújja szét a füstöt a levegőből, s a Nap körberagyogja a tájat szelíden, melegen. A túlparton színes kis játékautók gurulnak ide-oda. Lassan úszik lefelé egy hajó, alig kavarja fel a vizet, körülötte vadkacsák kutatnak apró halak után. A Lánchíd lámpáinak üvegén táncot járnak a napsugarak.
Szeretem ezt a várost! Bár mindig ilyen volna, ilyen békés, szelíd, tiszta és barátságos! Ilyen embernek való!
2008. 11. 16. Fortune Brana |
Sokféle szeretet van. Talán a margitvirág is a Napról álmodik, azért fordítja arcát a ragyogás felé, hogy megfürödjön az imádott lény mosolyában. Időtlen érzések kavargó hullámai közt sodródunk az élet parányi lélekvesztőjén, két kézzel kapaszkodva a hétköznapok evezőjébe.
Egy pillanatot kérek csak. Egy pillanatot, hogy felém fordulj, rám figyelj egész valóddal.
Az a pillanat majd elkísér didergős napokon, melegíti fagyos perceimet, fényt ad a sötét óráknak. Egyetlen pillanatot, amikor rezzenéstelen tekintetek mögött felvillanó kép őrzi az álmok találkozását múlt és jövő határán: Isten hozott – Isten veled.
2008.11.09. Fortune Brana |
Kérdezték már tőlem, kihez írom a verseket. Olyankor elbámulok, tényleg ennyire érthetetlen az egész? A művészet nem vektoralgebra, hogy nyilakkal lehetne bemutatni, mi merre tart, és meddig. Én írok, te fotózol, ő zenél, amaz rajzol, szaval, táncol, szobrokat farag kőből vagy jégből, a lényeg ugyanaz. Megjeleníteni valamit, ami belülről jön, bennünk él, megjeleníteni a magunk módján. Mindannyian ugyanonnan jövünk, és ugyanoda tartunk. Ahol az utak összefutnak.
2008. 11. 04. Fortune Brana |
Ügyetlen kézzel bontogatja a hajnal a felhődunyhák huzatát. Langyos, nagy szemű eső hull, tócsákba gyűlve megáll a járdaszegélyeken, nyálkásra mossa a hulló, sárga faleveleket. Ülök a buszon, 50 Centet hallgatok, az Outta Control vidáman lépegető ritmusa jókedvű ébredést kínál. Aztán Chiquititát (kedvencemet) az Abbától, és a kristálytiszta, reménnyel teli hangok felidézik a tegnap esti koncert varázslatos hangulatát. Érzem, ahogy szétárad bennem az erő sárkányokkal megküzdeni, holnap-hegyet elhordani, boldogság-kastélyt felépíteni, csillagködöket meghódítani. A Nap – mintha csak erre várt volna – kíváncsian kikukucskál a felhőrésen, s szikrázó fénybe borítja a tájat. Öntudatlanul dúdolom én is „thank you for the music…”.
2008. október 30. Fortune Brana |
Az alkotás valójában átlényegülést jelent. Mindegy hogy szobor, könyv, rajz, festmény, szimfonikus költemény vagy rockopera készül a végén, a művész – az alkotó – belebújik valaki másnak a bőrébe, átlendül egy másik világba, magába fogad egy idegen lelket. Persze az átlagember nem úgy van berendezve, hogy elférjen benne két lélek, ez csak a kiválasztottak sajátja. A baj nem is akkor van, amikor a két lélek együtt lüktet, pulzál, lélegzik, hadakozik vagy éppen szeretkezik egymással. Hanem azokban a rövid átmeneti időszakokban, amikor (valami oknál fogva) egyik sincs jelen, és a lélek nélküli test beledermed a benne lévő űr hidegségébe, ilyenkor menekülnek az italhoz, kábítószerhez vagy éppen a halálba. A semmi elől a semmibe.
Az ember türelmetlen állat. Nem tudja kivárni, míg megkapja a jussát. Azt gondolja, muszáj kézbevennie a sorsot, hiszen nem tűrheti hogy dróton rángassák, mint egy marionettbábut. Pedig néha bölcsebb, ha rábízzuk magunkat a szélre, ahogy a sas teszi, kiterjesztett szárnyakkal ringatózva, s hagyjuk, hogy a sors vihara sodorjon távoli vidékek felé.
Én, F.B. szerencsésnek tarthatom – és tartom – magam. Talán éppen mert messze túl a lázadó fiatalság évein kaptam meg a költészet ajándékát, valódi kiválasztottként emelt tenyerére a sors, mutatta meg fölülről a világot és engedte hogy szívembe fogadjam minden szépségét. Az idő szakadékának szélére érve megértettem, hogy nincs hová sietnem és nincs honnan menekülnöm. Itt a helyem.
Szerencsés vagyok azért is, mert abban a pillanatban, amikor fölmerültem a múlt vizéből és partot értem a költészet szigetén, új identitás született bennem, erővel teli, hatalmas, boldog én, mely képes befogadni az alkotás minden kínját és gyönyörűségét egyszerre, nincs benne irigység, gyűlölet, félelem, csak tiszta szeretet. Az átlényegülést úgy élem meg, mint egy kalandot, egy csodálatos, élményekkel teli utazást. Muzsika kísér utamon távolról, lebegőn, ahogy a leszórt morzsát követik a madarak, mutatja, merre kell mennem, hogy el ne tévedjek. Nem leszek magányos többé, soha.
2008.10.10. Fortune Brana |
Csak egy papírra van szükségem pecséttel, aláírással. Egy semmiségre. Senki sem fog bántani. Mégis olyan nehezen szánom rá magam, hogy belépjek azon a fehér ajtón. Miért utálok kórházba járni? Nincsenek rémisztő emlékeim. Nincs rá semmi okom. Semmi értelmes ok. De olyan vékony hajszál választ el bennünket egymástól. Őt, aki járókerettel, kínlódva araszolgat végig a folyosón, és engem, ahogy időnként összeránduló arccal felelek a térdembe hasító fájdalomra. Olyan vékony hajszál választ el egymástól minket, őt, aki elkékült arccal fordul le a székről, s engem, aki ideges vállrándítással hessegetem odébb a szívtáji fájdalmat.
Nem félek a haláltól. Az élettől féltem valaha, ma már attól sem. De nem szeretem, ha emlékeztetnek rá, hogy volna mitől.
2008.10.05. Fortune Brana |
Tanítóim
Az én tanítóm a rock, a reggae, és a muzsika ezer más műfaja, Bob Dylan, Paul Rodgers, Torres Dani, a Culture, Jahman Levi, az Abyssinians, AC/DC, Gun's and Roses, a Sonata Arctica, és még száz és száz más zene, melyek itt zúgnak-zümmögnek, keringnek-kavarognak bennem és körülöttem életem minden percében és órájában megállás nélkül, mint egy végtelen koncert. Egyetlen óriási koncert az élet, dallam és ritmus, boldogság és repülés, forgás és gyönyör, míg le nem inti az egészet a Halál, a Fekete Karmester. De még ha vége a koncertnek, akkor is ott zúg-dübörög bennünk a zene, nincs vége semminek, ha megszólal a csend, csupán pihenünk egy kicsit, lélegzetet veszünk, hogy újra elkezdődjön az újabb koncert, az újabb dal, az új élet.
Hány élete van egy embernek? Hány perce van a boldogságnak?
Mostanában divatos emlegetni az írástudók felelősségét. De nem szokás beszélni a muzsikások felelősségéről, pedig éppenakkora felelősségük van mindazoknak, aki a sokasághoz szólnak, tömegek érzéseit, ízlését, gondolatát, álmait alakítják. Mert nem mindegy, miről álmodnak gyerekeink. Az ő álmaikból születik a holnap.
Have a good night, Joe !
2008.09.27. Fortune Brana
|
Az ember álmodó lény. Mindnyájan álmodunk valamiről, ami talán sohasem válik valóra. A Nagy Utazásról. És persze mindnyájan másképp. Van, aki a Himalája csúcsára szeretne eljutni, hogy fölülről nézzen le a világra. Van, aki az Északi Sark tiszta, fagyos levegőjében véli megtalálni az üdvösséget. Van, aki a déltengeri szigetek gondtalan, vidám, egyszerű, természethez oly közeli világában szeretne elmerülni. Van, akit Las Vegas mámoros bűnbarlangjai vonzanak. Egyikben sincs semmi rossz és semmi különös sem. Hisz ezek csak álmok.
Nekem is van ilyen “ha majd az ötösöm kihúzzák a lottón…” álmom. A skót felföldre szeretnék eljutni, bebarangolni a tengerpartot, végigjárni a történelem előtti idők nagy tanúit, a lovagvárakat, kelta emlékeket, a varázslattal teli ősi helyeket. Nem nagyon tudom megmagyarázni az okát, miért éppen oda vágyódom. Az egész vagy ötven évvel ezelőtt kezdődött, mikor először olvastam Walter Scottot, Ivanhoe-t, Rob Roy-t, és a többieket. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan üzenetet hordoz számomra az a szikár és tiszta, időtlenségében és egyszerűségében az örökkévalóságot hordozó vidék. Mintha a múlt otthagyott kézjegye képes lenne rá, hogy ajtót nyisson a jövő felé, hogy megmutassa, hol húzódik a határ jó és rossz, élet és halál között. S azok alatt a fagyba dermedt dombok alatt talán a mindenség szíve dobog riadtan, és fájón. Értünk, emberekért.
Talán egyszer eljutok és meghallgatom…. Az álmok néha valóra válnak….
2008. 09. 20. Fortune Brana
|
Semmi bajom a realista irodalommal, amíg nem akarja elhitetni velem, hogy a világban semmi szépség nincs. Onnantól kezdve nem vagyunk köszönő viszonyban.
2008.09.09. Fortune Brana |
Azt károgják a vészmadarak, hogy a házasság intézménye kihalóban van. Persze maga az intézmény csak egy jogi formula, két különnemű (sőt, néhol már azonos nemű) ember együttélésének hivatalos megpecsételése. Valójában ma már majdnem mindegy, hogy házastársi vagy élettársi viszonyról van szó, legfeljebb az egyes országok törvényei más jogokat kapcsolnak a két formulához.
Azt is mondják, a jó házasságra nincs recept. Én úgy hiszem, ez nem igaz.
Azt gondolom, az igazán jó házasság az, amiben nem egy férfi és egy nő (esetleg két férfi, vagy két nő) köti össze egymással az életét, hanem az, amiben Két Ember.
2008. 09.07. Fortune Brana |
Sokan azt gondolják (különösen, de nem kizárólag a férfiak hajlamosak rá) hogy szeretni valakit nem egyéb birtoklásnál. Bekebeleznék a másikat, mint egy ham and eggs-et. Gondoltál valaha rá, mit érez a sonka?
Szeretni valakit azt jelenti, hogy nem kérdezem meg, miért hallgat a másik, ha nem akar beszélni, hanem vele együtt hallgatok, a szeretet azt jelenti, hogy az ő fájdalmát érzem meg először, a sajátomat csak azután.
Szeretni valakit nem azt jelenti, hogy szemezgetünk a tulajdonságaiban, mint galamb a búzában. Mert vannak rossz napok, és ezek is hozzánk tartoznak, a jó napokkal karöltve együtt alkotják azt, amit úgy nevezünk: Élet.
És vannak, akiket jobban szeretünk másoknál, mert láncszemekként kapcsol össze velük az idő és a sors korlátlan hatalma, túl éber megfontoláson és józan számításon, csak a lelkünkből föltörő fehéren izzó szeretet/szerelem fényénél látjuk arcukat és szemük tükrén a saját szemünket. Vannak, akik többet jelentenek számunkra az élet foszladozó, kopott kabátjánál, melyet hamarosan úgyis levetünk, hogy az örökkévalóság fényes takarójába burkolózzunk.
2008.08.20. Fortune Brana
|
Nincsenek lehetetlen álmok. Vannak vágyak, melyek oly távolinak tűnnek a belátható horizonton, hogy szemünk képtelen befogni őket, de valójában ezek is éppolyan vágyak, mint a többi, az élet kétesélyes igen-nem játszmájában ugyanonnan indulnak mint társaik. Egyetlen pillanat robbanása képes megváltoztatni évmilliók sziklává kövesedett alkotását. Egyetlen tört másodperc képes elfeledtetni mindent, amit évtizedek-évszázadok gondosan rétegezett munkájával felépített az emberi agy. És egyetlen milliomod másodperc képes szikrát gyújtani a sötétségben, amit (jobb szó híján) léleknek nevez az emberi nyelv. Nincsenek lehetetlen álmok. Tükrök vannak, melyekben megláthatod magad és a körülötted lévő világot, de ha jól figyelsz, sokkal többet is. Bármit, amire kíváncsi vagy.
2008. 08. 17. Fortune Brana
|
A költészet mindnyájunkban eredendően benne él, bármennyire próbálja racionálissá vált világunk elpusztítani. Hiszen a költészet valójában: A szép szó szeretete. Az ember, aki a szótól, a beszédtől lett azzá, ami, nem vetkőzheti le önmagát, és nem vetkőzheti le a szépség utáni vágyát sem, mert ez is a lényegéhez tartozik.
Úgy gondolom, az írástudók felelőssége, mely átível évszázadokon és kultúrákon, korunkban minden eddiginél nagyobb. Bárcsak így éreznék azok is, akik a kormányok húsosfazekánál falatoznak, vagy a mindenható média kincses-szekerét tolják, félszemmel lesve, hátha lepottyan nekik is valami az aranyakból!
Tudom, nem válthatjuk meg a világot, de ha mindenki csak egy icipicit tesz a maga területén (elfoglalt szülők helyett most a nagyszülőkre hárul a feladat, hogy megfertőzzék a gyerekeket a kultúrának nevezett vírussal) az is számít. A nagy fák is apró magból születnek. És a remény nem halt meg, csak alszik.
2008.08.07. Fortune Brana
|
Halandók számára az idő sebesvízű folyó, örvényekkel és zuhatagokkal, melynek végén a halál ásító torka várja az utazót.
A halhatatlanok számára az idő táblára festett kép, elgyönyörködnek benne, de nem bír számukra jelentőséggel amit mondani akar.
A művészet számára az idő átjáró a lehetségesből a lehetetlenbe, a valóságból az álmokba, a hétköznapokból a csodák világába.
Mi magunk döntjük el, hova tartozunk, s ha van hozzá elég hitünk, a sors alázatosan fejet hajt az akaratunk előtt.
De vajon az idő, melyhez rövidlejáratú emberként oly nagy respektussal közelítünk, létezik-e valójában, vagy nem egyéb, mint egy újabb – negyedik – dimenzió. És talán a lassan tovahömpölygő időfolyam képét évtizedek múltán elmossa majd a feledés óceánja, ahogy a tányér alakú Földet a körötte keringő Nappal, melyben évszázadokon át makacsul hitt az emberiség. Újjászületünk. Persze. De vajon meg kell-e halnunk ahhoz, hogy újjászülessünk, vagy létünk egyszerre mindenütt jelenlévő valóságként örvénylik múltban-jelenben-jövőben, bármit jelentsenek is számunkra ezek a fogalmak.
Körforgás. Így tanítják. Az élet elindul valahonnan, végigjárja a maga (rögös vagy sima) útját, és végül visszatér oda, ahonnan elindult, a semmibe. Porból lettünk, porrá leszünk?
És ha a létezés, a szellem valójában nem körpályán, hanem egy Möbius-hurok alkotta úton jár, egyszerre kint is, bent is, olyan pályán, amelynek nincs eleje, se vége, amelyen mindkét oldal – az élet és a halál – egyszerre van jelen?
Mi van, ha az időpillanatok milliárdjai közül mindegyikben létezem, gondolkodom, emlékezem, tervezem a jövőt, örülök a mának és hiszek az emberben?
Utópia? Látomás? Őrült álmok? Tündérmese? Ki tudja? A kandalló tüzében egyszerre látom az üszkösödő fa parazsát, s a főnixmadarat, ahogy életre kel.
2008.08.04. Fortune Brana
|
Üzletember ismerősöm megkérdezte, nem érzem-e hiábavalónak az írásaimat, hiszen nem jelennek meg nyomtatásban, nem kapok értük pénzt. És hogy meddig akarok így írni, a vakvilágba. Eltűnődtem a szavain, de akárhogy kutattam magamban, nem sikerült fölfedeznem a hiábavalóság érzését. Jó volna, persze hogy jó, ha kiadnák a könyveket, hozná a postás nagytáskával értük a pénzt, legfőképpen azért, mert több időt tudnék írásra fordítani, nem úgy kellene ellopnom a munkára vagy a pihenésre szánt órákból. De hogy abbahagynám? Azt gondolom, amíg egyetlen embernek is örömet tudok okozni az írásommal, nem lehet hiábavaló. Ha valaki elolvasva a versem, novellám, vagy bármelyik művem, néhány percre úgy érzi, hogy szebb, jobb lett körülötte a világ, az az én fizetségem. Gazdag honorárium. Sokféle fizetség létezik. De ez a legértékesebb.
2008.08.02. Fortune Brana
|
 Se kályha, se fotel…. 
De néha jólesik megosztani mással a gondolatokat, mintha havas téli estén a kályha előtt üldögélnénk a fotelben – régi barátok – s beszélgetnénk róla, merre is tart a világ, meg arról, hogy érezzük magunkat mi, utazók ezen az őrült vonaton, melyről rég letörték a vészféket, s csak remélhetjük hogy nem a pusztulás felé rohan velünk.
Remélünk – mert a remény csak alszik, de nem hal meg.
Ha kedvetek tartja, kapcsolódjatok be a beszélgetésbe ti is…..
|
[36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
Se kályha, se fotel…. 